„A költők nem szentek. Ők csupán megfestik a szentek ikonjait.”
Amíg meg nem fejtjük, titok övezi, hogy pontosan mire gondolt Kelemen Hunor, amikor a Fidesz kongresszusán azt mondta, hogy Orbán Viktor kopernikuszi fordulatot hajtott végre. Nem az okát firtatjuk, hogy miért mondta (egyszerűen nagyot akart mondani a feszült tisztújítási hangulatban; tulajdonképpen csak a nyelvét köszörülte; meg van ijedve attól, ami jöhet; kívánságot fogalmazott meg metaforikusan, mert kibújt belőle a költő vagy az állatorvos…), hanem hogy mi volt a Felcsútinak az a tette, ami világrengető hatást váltott ki az emberi nem történetében.
Megkérdeztük Mesterséges Intelligencia kedves gyermekét, Csáth Botit (eredeti nevén ChatBot), azt válaszolta, nincs információja róla, hogy Orbán Viktor „kopernikuszi fordulatot hozott volna a politikába”, különben „a kifejezés azt jelenti, hogy egy személy vagy esemény alapvetően megváltoztatja a korábbi irányt vagy perspektívát”. Fene a jó dolgát ennek a Csáth Botinak, amilyen kifogástalanul fogalmaz, mondhatott volna valami konkrétabbat is. Méghogy nincs információja!
Mindegy, kénytelenek voltunk magához a tiszta forráshoz folyamodni. Kelemen Hunor idevágó mondatát az újságok így idézik: „… a bátor kopernikuszi fordulat, amit az Orbán-kormány végrehajtott: magyarok vannak határon innen és túl, akiket megillet a kormányzati támogatás, a közös felelősség. Ma nem az a kérdés, hogy ki mit kap a másiktól, hanem arról van szó, mit tudunk egymásnak adni…” Ezzel érzésem szerint nem érhetjük be. Az, hogy magyarok vannak határon innen és túl, valahogy nem Orbán Viktor érdeme. Hogy megillet – minket, erdélyi, általában külhoni magyarokat – a kormányzati támogatás és egyben a közös felelősség…? Mit jelent az, hogy megillet a felelősség? És melyik kormányzati támogatás? A román feltétlenül megillet, mert mi, erdélyiek Romániában adózunk. A magyar? Tényleg ab ovo járna nekünk a magyar kormányzati támogatás? (‘Megillet’ szinonimái: jár neki, jogosult, dukál (biz); rég megérint, hozzányúl, megtapint.) Az, hogy a magyar kormány nekünk – értsd: akiknek akar közülünk – juttat a magyar adófizetők pénzéből, a megkérdezésük nélkül, nem túlságosan demokratikus, inkább érdekvezérelt döntés eredménye. (Minél többet költenek a NER-tesók itt a magyar közpénzből, annál többet vághatnak magánzsebre belőle otthon, sokan tudják, hogy működik ez.) Persze, ha arról van szó, hogy „mit tudunk egymásnak adni”, világos: a magyar kormány adja a pénzt, mi adjuk a szavazatokat. Ez már szabvány – de ebben állna a kopernikuszi fordulat?
Orbán Viktor nevéhez azért ennél nagyobb fordulatok fűződnek! Liberálisból jobboldali szélsőséges populista illiberálissá vedlett, felszámolta a demokráciát és a jogállamiságot, fasisztoid maffiaállamot épített fel Magyarországon. Elszigetelte az országot (és magát) Európában, ahol és amikor csak teheti keresztbe tesz az Európai Uniónak, minden idők legnagyobb reményekre jogosító politikai konstrukciójának… ott vannak a szörnyű barátságai… túl sok lenne, képtelenek vagyunk folytatni a felsorolást.
Szóval nem értjük, mit nevez Kelemen Hunor orbáni-kopernikuszi forradalomnak. Azt látjuk, hogy hódolattal illeti a magyar miniszterelnököt, ráadásul teszi ezt a többi határon túli magyar vezető nevében, akiknek nem is sikerült parlamentbe vagy pláne kormányra juttatniuk szervezeteiket, az ottani magyarságot. (Hogy néz ki vajon a Vajdaságból, a Felvidékről vagy Kárpát-Ukrajnából Orbán „kopernikuszi fordulata”, miután a támogatása számukra politikailag azt hozta, amit hozott?)
Ha úgy vesszük, a lelkes liberális Kelemen Hunor nagyobb fordulatot hajtott végre, amikor az RMDSZ-t a markói egyenlő távolság/közelség politikailag korrekt (bocs, ez szitokszó!) elve útjáról eltérítve kiszolgáltatta a Fidesznek. Ő a mi Kopernikuszunk! Kisebb vagy nagyobb, ahogy vesszük, de a miénk, számunkra ő a Kopernikuszabb!
Az eksztatikus lojalitásérzés mellett szövetségi elnökünk arról is egyre inkább tanúbizonyságot tesz, hogy átveszi illiberális példaképétől a képes beszéd használatát. Kényelmes: a metafora, az összevont hasonlat egyszerre több mindent sejtet, többértelmű lehet, csúsztathat, olykor szellemesnek hat, kolbásztöltő, pálinkanyakaló hazudozóktól népiesnek. (Olykor ellenállhatatlanul komikusnak.) Ha nem értik, az is jó, azt vetítik bele, amit akarnak, és ez pont az, amit mi akarunk. Ha sokszor, nagyon sokszor mondjuk, elhiszik, ha még többször, magunk is elhisszük.
Költőként a mi Kopernikuszunk valamivel műveltebb, nem mondja például azt, hogy megnyuvasztjuk az inflációt, de kijelentett a beszédében ilyeneket a választás tétjével kapcsolatban: „a következő évben abban kell segíteni, hogy a házat megőrizzük, de a rosszul teljesítő személyzetet lecseréljük”. Mi ezt ágyakkal és örömlányokkal tudtuk, úgy kifejezőbb volt, így nem egészen világos, hogy ki a rosszul teljesítő személyzet, bár sejtjük (a választásokig még minden út Brüsszelbe vezet…), ha meg a többes szám Magyarországra is vonatkozik, bár nem hisszük: azt a személyzetet rég ki kellett volna cserélni. Összevéve, a dicséretben, ajnározásban – vö. személyi kultusz – már erősek vagyunk, a képes beszéd multiplex orbáni homályát még nem sikerült elérnünk.
De hogy ne legyünk igazságtalanok, Kelemen Hunor ezt a kettős képességet kitartó gyakorlással érte el. És megcsillogtatta mikor még nem volt az RMDSZ szövetségi elnöke, de már Románia kulturális minisztere volt. Akkor elkövettem ellene egy merényletet, amit azóta igyekszem elfelejteni, de ő mindegyre eszembe juttatja.
Az történt, hogy 2010 novemberében, hatvanhét éves korában meghalt Adrian Păunescu nemzeti kommunista költő, Nicolae Ceausescu és felesége lélekmérgező személyi kultuszának egyik támogatója. (Ismertük még zsengébb újságíró korunkból, a Központi Bizottság strandján focizás közben többször küldtük egymást kölcsönösen az origóba.) Arról, hogy ki volt Adrian Păunescu, briliánsan írt Andrei Cornea a költő temetése napján megjelent A nemzetikommunista főpap halálára című cikkében. „Păunescu érzelgős, aprócska költő volt, ezért Eminescuval vagy más, nagy költőkkel egy lapon emlegetni istenkáromlás. Viszont megvolt benne az érzelgős komédiás és a népvezér géniusza. Túláradó lelkesedését át tudta terjeszteni a fiatal tömegekre, képes volt átalakítani a serdülõ energiákat Vezéristen-, Párt-, Nemzet- és Ősimádattá. Nem utolsósorban pedig önimádattá. Egy hamis istenekkel teli országban Păunescu, a bálványimádó kultusz prófétája kialakított egy hamis misztikát, amelynek ördögi sikerét a mai napig le lehet olvasni a koporsójánál állók némelyikének könnyáztatta arcáról.„
Kelemen Hunor nem volt könnyű helyzetben. Nekrológot kellett írnia a költő halálára. Jóval később, már elnökként elmagyarázta, hogy külföldön tartózkodott éppen, egyszer a szöveget visszaküldte Bukarestbe, utána valami egyeztetési gikszer jött közbe stb. Elhittem neki. De akkor már késő volt. Ugyanis a szárnyaló (hmm…) szöveg már megjelent, igaz, először csak románul, magyar újság nem közölte, de szakmai kötelességből nem átallottam az Új Magyar Szóban magyarul is közkinccsé tenni. Íme:
A miniszter búcsúszövege
Adrian Păunescu a legmagasabb intenzitással élte le az életét: beleéléssel, kitörésekkel, olykor végletes szenvedéllyel, emberi hibákkal, de angyali nagylelkűséggel is, kiállva tagadhatatlan értékek és elveszett ügyek mellett egyaránt. Ha egyetlen sort sem írt volna, Adrian Păunescu akkor is megmaradt volna a román kultúrában, életét minden jóval és kevésbé jóval a kultúrának áldozta, a szó legnemesebb értelmében.
De Adrian Păunescu írt. Úgy írt, ahogyan lélegzett, a szívdobogás ütemében írt, egy századvég örvénylésével írt. És írt, legfőképpen, szeretettel. Márpedig a szeretet az, ami mozgatja a napot és a többi csillagot.
Az Egy másodperc története véget ért, következik az örökkévalóság története! A kórházi ágyon a költő bocsánatot kért, és elbúcsúzott. A bölcsesség és a megbékélés jele ez.
A költők nem szentek. Ők csupán megfestik a szentek ikonjait.
Adrian Păunescu, Isten nyugosztaljon békében!
Kelemen Hunor
2010. november 5.
(Fordította Á. H.)
Megjelent az ÚMSZ VI. évfolyama 221. (1287.) számának Színkép mellékletében 2010. november 12-én.
Van bocsánat? Kinek szóljon a kérdés, és kit illethet meg a feloldozás?
