A Nagy Bumm, az őskezdet óta a világ egyre tágul. Minden távolodik mindentől. Az egyetemes szétszaladásnak szemléletes modellje a léggömb: ha felfújjuk, mindegyik pontja egyre messzebb kerül minden más pontjától. Persze a luftballon csak a legegyszerűbb, eszményi-szabályos forma, vele topológiailag teljesen egyenértékű bármilyen zárt idom, amely a teret „kívülre” és „belülre” osztja. Ugyanilyen jól illusztrálhatja például a világegyetem tágulását a gumibaba.
Európa nagyon közel lehet. Olvasom, hogy a hazai (ócska)piacokon is megjelentek és elkeltek – nem is olcsón, körülbelül az átlagos havi munkanélküli segélynek megfelelő összegért – a felfújható nők. Tagadhatatlan, izgalmas téma, Nyugaton minden bizonnyal gazdag irodalma van a gumibabák aktív birtokbavételének.
Azon gondolkozom azonban, hogy egy ilyen kreatúra nemcsak az emberállat szerelmi aktusának, és nem is csak a világegyetem gigászi méretű folyamatainak lehet a modellje, hanem jelentésesebben, funkciójánál fogva: szélesebb körű, áttételesebb vonzásainknak és taszításainknak is.
Tartalom- és struktúrakereső átmeneti időszakokban a morfogenezis egyik útja az utánzás, már kialakult formák kipróbálása. Úgy teszünk, mintha… Utánozzuk a demokráciát, s miközben a kellékeit próbálgatjuk, a legfurább torzképződményei is olybá tűnnek: vagyis a demokrácia lényegéhez tartozóaknak.
Csoda, ha a groteszk formák láttán, amelyek a régiekre is emlékeztetnek, meg valami újat is sejtetnek, a restauráció fagyos szelét érezzük? A (neo)kommunista visszaállítás tényleg folyik, s éppen a demokrácia nevében követel magának polgárjogot, akárcsak az eszeveszett jobboldaliság. (A kérdés reménytelenül szónoki: lehetünk-e toleránsak az intoleranciával szemben?)
A mimetizmusnak jó néhány kedves megnyilvánulását derűsen szemlélem: amikor fiam könyvből jógázik, amikor íróbarátom posztmoderneket csihol ki magából, amikor jómagam Earl Gray teát iszom (whiskyt, megmagyarázhatatlan okokból, ritkábban, de hallottam olyat, hogy valaki újsznobul forralt cujkát rendelt jégkockával). Sarkmegállapítása a pszichológiának, hogy az utánzás, a játék: a tanulás alapművelete. Ám amikor a politikusoknál látom a szervetlen „átlényegítés” ferde jeleit, nem létező kedvem is elmegy a politikától.
A szorongó, idegviselt ember számára a felfújható nőnek rengeteg előnye van az igazival szemben, pontosabban számos hátránya nincs meg: nem veszekszik, nem sír, nem néz megrovóan, nem szenved, mindig kéznél van (meghitt készenlétben), nem féltékeny és nem jár félre, egyebek és AIDS kizárva, (karban)tartása nem kerül pénzbe, leeresztve könnyen tárolható és szállítható – de nem is sorolom tovább. Végeredményben a lélek (anima) nélküli, pneumatikus nő, az eszményi elvonatkoztatásnak ez a legfőbb demiurgoszi tettet mímelő tárgyiasítása sokak számára jobb, mint az igazi. Sőt, meglehet, élőbb.
Eszembe jut egy álom. Be kell vallanom, hogy miután a hírt a hazai gumibaba-forgalom boomszerű felfutásáról elolvastam, egy éjszaka Paulával álmodtam. Így hívták delta-fázisomban őt, a felfújható nőt. A konyhában tett-vett, csendesen dúdolva, gőzölgő fakanállal a kezében, néha – ruganyos léptekkel, természetesen – kisurrant a szobába, megnézni, mi megy a tévében. (Nem emlékszem, hogy mi ment, de nem csodálkoznék, ha az újrafelpumpált Dallas.) Arcát, formás idomait vizsgálgattam a tekintetemmel – és semmi bujaságot nem észleltem, csak valami révült, tétova mosolyt, házias lágy bizonytalanságot, amint az illik is valakihez, akit egy álom talált ki.
Aztán megjött Virgin, a férje s két kis hólyag, a gyermekeik.
A felfújható család asztalhoz ült.

A Hét XXIV. évfolyama 5. számának vezércikke 1993. február 5-én. Illusztrálta Molnár Dénes.