Ágoston Hugó: A csillagközi dialógus lehetőségei

Bevezetés. Fred Hoyle angol csil­lagász szerint a Tejútrendszerben kö­zelítőleg százmilliárd nap körül ke­ringenek bolygók. Ezek anyaga szin­tén elemi részekből, atomokból, és molekulákból épül fel, amelyek visel­kedését – nem is képzelhetjük más­képp – szintén fizikai és kémiai tör­vények határozzák meg. Ahhoz, hogy az oly messzi anyagot értelmünkkel elérhessük, posztulálnunk kell a fi­zikai törvények egyetemességét: egy hidrogénatom például azonos körül­mények között a világegyetem bár­mely pontján azonos módon viselke­dik. A modern tudomány nagyjából már felderítette az anyag alacso­nyabb szerveződési szintjeinek tör­vényeit. Amit nem tudunk: milyen szerveződési szintekre juthatott el az anyag a világegyetem távoli vidé­kein? Az ember napjainkban jutott el, hogy tudományos választ keressen erre a kérdésre. S a továbbira, amelyhez kíváncsi értelme szinte aka­rata ellenére is eljuttatja: van-e élet a Földön kívül?
Abból induljunk ki, amit biztosan tudunk. Az élő struktúrák kialakulá­sának anyagi alapja, közege csakis a hajlékony hidrogénkötés alapján létrejött valamilyen vegyület lehet. (A Földön ez a vegyület a folyékony állapotban levő víz volt.) Ez a tény az életjelenségeket nyilvánító alak­zatok környezetére nézve több meg­szorításhoz vezet: élet után kutatva olyan – a földiekhez vagy a mars­beliekhez nagymértékben hasonló – körülményeket kell keresni, mint pél­dául a légkör, valamely nem túl gyorsan forgó sugárzó test által szolgáltatott (de nem túl koncentrált) szabad energia, a miénkhez hasonló hőmérsékleti adottságok (kizártak a szélsőséges hőmérsékletek, illetve hőmérsékletingadozások). S minden bizonnyal kiderül még egy pár koz­mikus szabadságfok. Távoli bolygó­kon esetleg létező élet után kutatni egyelőre azért is nehéz, mivel egyet­len kiindulási alap a Föld, az egyet­len elemet alapnak tekintő mintavé­tel pedig statisztikailag nem kielé­gítő.

Statisztika és szerénység. De ép­pen a statisztika, a valószínűség az, ami – legalábbis a kérdés általános megválaszolásában – kilendít a tehetetlenségből. A Tejútrendszerben sok milliárd csillagja közül sok milliót kísérhet a fenti megszorí­tásoknak eleget tevő bolygó, sok millió éltethet kultúrát; statisztikailag ki lehet számítani, hogy a jelöltként szóba jöhető bolygórendszerek átlag­ban 50-80 fényévnyi távolságközei­ben oszlanak meg. A tudósok következtetése: napunkhoz hasonló csilla­gok közelében igenis léteznek civili­zációk (amelyeknek fele – mivel nem egyszerre, s nem velünk egyidőben rajtoltak – tudományos ismere­tek és technikai lehetőségek tekinte­tében fejlettebb lehet, mint a mienk). S ha ez az állítás érdembelileg nem bizo­nyítható is, el kell fogadnunk a fenti statisztikásosdi hitében és – szerénységből.
Emlékezzünk a geocentrikus felfogásra. Ma már egy kisiskolásnak sem nehéz megmagyarázni, hogy a Föld nem a világ közepe. Fogad­juk el tehát, hogy élet, civilizáció szempontjából sem vagyunk a világ közepe. Az égen nincs semmiféle nyíl, amely Földünkre mutatna – mondja Philip Morrison amerikai csil­lagász.

A kérdések kérdése. Ha valóban léteznek Föld-idegen értelmes társadalmak, érintkeznek-e egymással? Hogyan? Marx György szavait hasz­nálva: melyek a Galaktikus Klub szabályai? És főleg: hogyan lépjünk velük kapcsolatba mi magunk?

Válaszok. A múlt században még komolyan gondoltak arra, hogy a Föld legnagyobb sík területeire fé­nyes jeleket rajzoljanak. Macskát vagy házat rajzolni bonyolult lett volna, ezért megegyeztek abban, hogy az ábra Pitagorasz tételét kell hogy mutassa: derékszögű háromszög, az oldalakra rajzolt négyzetek­kel. Ez a jel azt akarta üzenni: „Mi tudjuk, hogy a két oldalsó négyzet területének összege egyenlő az átfogóra rajzolt négyzet területével. Te­hát mi intelligensek vagyunk. Hát ti?”
E naiv szándék két feltételezésre épült: egyrészt arra, hogy az intelligencia matematikai absztrahálóképességgel jár együtt (holott a méhek is „intelligesnek”, anélkül, hogy felső matematikai ismereteik lennének, úgy építik fel hatszögé mézkamráikat, hogy a legkevesebb viaszt használ­ják fel – az ilyen vagy akár még iparosodottabb „marslakóknak” üzenhetnők az optikai Pitagorasz-tételt az idők végezetéig); másrészt arra, hogy a ránk jellemző elvont gondolkodás egyetemes jellegű (márpedig teljesen önkényes azt képzelni, hogy esetle­ges, csillag-óperencián túli rokonaink a kozmosz törvényeit ugyanúgy fejezik ki, mint mi).
A kapcsolatteremtés másik, főleg sci-fi-művekben elképzelt módja az utazás. A cáfolat egyszerű: az utazás technikailag kivihetetlen. Emellett nyilvánvaló, hogy a kapcsolatterem­tés célja nem az anyagbeszerzés lenne (mint Kolumbusz utazásainak eredeti célja), hanem az információcsere. Ehhez pedig nem szükséges utazgatni, elég jeleket váltani.

Ha mi lennénk ők. Detektívregényekben fordul elő, hogy a nyomozó – támpontok hiányában – elképze­li, hogy járna el, ha ő lenne az, akit követ. Mit tennénk mi a szinte min­dent megvalósítható technikai civili­záció birtokában? R. Bracewell pro­fesszor önműködő szonda-űrhajókat küldene minden szóba jövő bolygórendszer közelébe, amelyek „hallga­tóznának”, s amint észrevennének valamit, értesítenék az otthoniakat, emellett a feléjük irányuló adást visszhangképzéssel bátorítanák (például „pont – vonás” jelzésre „pont – vonást’ sugároznának vissza). Ez a terv nem számol azzal, hogy egy ilyen szonda esetleg millió évig kell hogy ellenálljon az űr eróziójának.
P. Morrison „otthon” szerelne fel sugárforrásokat. Alacsony rádiófrekvenciákon az égbolt – saját sugár­zásánál fogva – túl „fényes” (zajos), magas frekvenciákon az égbolt sötét, viszont a csillagok túl fényesek. A legalkalmasabbnak a semleges hidrogénatom által sugárzott 21 centiméter hullámhosszúságú, 1420 megahertz frek­venciájú rádiósugárzás tűnik. Ha ugyanis olyasvalakivel akarunk kap­csolatba lépni, aki nem tud jeladásunkról, az általa használt frekvencia közelében kell próbálkoznunk (ugyanúgy, ahogy a kalózadók a hivatalos adók frekvenciájához közel esőt választanak), amire véletlenül is rá lehet bukkanni.

Képzeljük el, hogy „ők” tényleg fi­gyelik a Földet. Az emberiségről semmit sem tudhatnak (a nem is olyan nagy magasságból, műbolygóról készült Föld-felvételeken nyoma sem látszott bárminemű emberi tevé­kenységnek). Fizikusaik tanulmányoz­zák a kozmoszból jövő rádióhullá­mokat, s időnként a sápadt Föld felé fordítják készülékeiket. Ezelőtt het­ven évvel az ottani laikusok azt olvashatták a tudománynépszerűsítő magazinokban, hogy a Föld körül észrevehető valamelyes elektromág­neses tevékenység, minden valószínű­ség szerint, a bolygó légkörében le­játszódó elektromos kisülések követ­kezménye, ötven éve egyik kutatójuk szenzációkeltő bejelentést tehetett: „A Földről jövő folytonos jelt fogtam fel a hosszúhullámok tartomá­nyában”. S idejük sem volt kikutatni, milyen új fizikai jelenségnek tudha­tó be ez a jel, amikor kiderült, hogy az egyre sokasodó hullámok frek­venciája külön-külön ugyanaz, állandó marad a sugárzás teljes idő­tartama alatt. Végül rájöhettek, hogy a kibocsátott rádióhullámok csak látszólag (globálisan) egyenletesek, valójában állandóan változnak, a hordozófrekvencián belül a frekven­cia ingadozik. Mindezt megértik? Nyilván megértik. A lehangoló kér­dés most következik: Mit értettek meg voltaképpen? Hogy a Földön él­nek értelmes lények! Semmi többet. Hogy mit mondanak ezek az értelmes lények modulált hullámaikkal, azt nem érthetik meg, hacsak nem ké­szítenek rádiót vagy televízió-vevőkészüléket. S ezt is hiába.
Mert hullámfelfogó érzékeikre („a hallásukra” és „látásukra”) vajon ugyanazok a hullámhosszak hatnak, mint a mieinkre? Nehezen feltételezhető.

Valószínű következtetés. Abbeli vágyunkban, hogy a mi nyelvünkön halljunk megszólalni messziről jövő üzeneteket, meglehet, hogy elhanyagolunk olyan jeleket, amelyek éppen hogy „ki nem szúrják a szemünket”, mert nincs semmiféle eszközünk, hogy kisilabizáljuk azokat – jegyzi meg Lancelot Herrisman, a Science et Vie cikkírója.

Kozmikus eszperantó. Amióta Maxwell és Hertz felfedezte az elektromágneses hullámokat, ezen a bolygón minden megváltozott. A rádióhullám általánosított fényhullám, lényegi tulajdonságai ugyanazok, ideértve a másodpercenkénti 299792,5 kilométeres terjedési sebességet is (légüres térben), ám a frekvenciák széles skálája ezernyi felhasználási lehetőséget biztosít. Ugyanakkor azonban éppen ez a bőség bonyolítja rettenetesen a dolgokat. Ho­gyan lehet például megkülönböztet­ni az elektromágneses sugárzások­ban a mesterséges eredetűeket? S mindenekfelett hogyan lehet kiol­vasni jelentésüket? Egyelőre – s valószínűleg ezután is hosszú ideig – nem tudjuk, vajon az elektromágnesség biztosítja-e az egyedüli módot a csillagközi információcserére. A gravitációs hullámok kutatása még kezdeti szakaszában van, a tahionok (a fényét meghaladó sebesség­gel mozgó részecskék) egyelőre bor­zongató kísértetvilágból valóknak tűnnek. Maradnak az elektromágne­ses hullámok: beszéd vagy más jelek híján ezek képezik a koz­mikus eszperantó nyelvét.

A kozmikus eszperantó nyelvtana. Elsősorban olyan frekvenciájú hullámot kell kiválasztani, amelynek át­hatoló képessége a legnagyobb. Mint láttuk, P. Morrison az 1420 MHz-es hullámot javasolja. S mit üzenünk? Semmi esetre sem a legutóbbi táncdalfesztivál nyerteseinek névso­rát. Még csak Shakespeare-t sem, még csak Einstein nevét vagy elméletét sem. A kapcsolat felvételéhez elég a jel: definíciószerűen az adó és a vevő közös fizikai tulajdonsága. A jelre kell először rámutatnunk, magával a jellel, függetlenül struktúrájától. Rádiójeleket akarunk szétsugározni, amelyek a kietlen téren áthaladva hordozzák az el nem tor­zuló információkat, amelyeket fel­fogni s megfejteni egyet jelent. (Ho­gyan lehetséges ez? Éppen ez ké­pezi az interstelláris távközlés nevű új tudomány tárgyát.)
Íme két kódolási elképzelés: 1. (P. Morrison) Sugározzunk impulzuso­kat a következő sorrendben: O N O O M OOO – az O-k, illetve az N-nel és M-mel jelölt egységek különböző számú impulzusokból álló min­tatömbök. Ha valaki vevőkészüléké­vel felfogja ezeket, nyilvánvalóvá válik számára, hogy az N tömb az összeadás jele, a M tömb pedig az egyenlőség jele. (Az ábra tehát azt jelenti, hogy 1+2 = 3.) A jeladásban következhetnek újabb üres min­tatömbök, majd számok egész soro­zata, amelyet kiértékelve, eredmé­nyül például 3,14159265358979323940 (a ‘pi’ értéke) kapható. Ami azt jelenti, hogy másodperceken át azt kiáltoz­tuk: pi-pi-pi. (L. Herrisman) Sugározzuk az alábbi, kettes számrend­szerben kifejezett sorozatot: 000001, 000010, 00011, 000101, 00111, 001011, 001001, 100010, 111011, 000000, amely számunkra (a tízes számrendszerben) az 1, 2, 3, 5, 7, 11, 13, 17, 59, 0 sorozatot jelenti, azaz az első nyolc prímszámot, azok szorzatát és a zé­rust, amely a jelek megismétlését jelzi. A 0 jele az impulzus-szü­net (csendintervallum), az 1 jele egy ugyanakkora intervallumú impul­zus. Ha a jelek eltorzulnak is koz­mikus útjuk során, szinte a végte­lenségig való ismétlésük lehetővé te­szi az üzenet megértését.

Visszatérés. Meglehet, a kozmikus párbeszéd módjainak keresése nem egyéb, mint a hirtelen nagyra nőtt, de még mindig csak kamaszko­rát élő emberiség egyes tagjainak, komoly tudósoknak és szent őrület­ben égő fantasztáknak a tomsawyereskedése. Hiszen hosszú ideig nem rendelkezhet még az ember interstelláris erejű adóállomással. Pesszimistább tudósok elfogadják ugyan az értelmes civilizációk létének lehetőségét, de így érvelnek: Ha a szóban forgó társadalmak száma nagyon nagy, valószínű, hogy jól is­merik egymást, sok új társadalom kialakulásának voltak már tanúi, és így nemigen érdeklődnek felőlünk, legalábbis nem keresnek türelmetle­nül. Ha viszont a szóban forgó társadalmak száma túl kicsi, valószínű, hogy erős érdeklődésük ellenére is nehezen találnak meg, lévén a ben­nünket elválasztó távolság túl nagy, még az ő technikai civilizációjukat is túlzottan igénybe venné egy ilyen tehetségkutatás.
Mint könnyen észrevehető, ahhoz, hogy észrevegyenek, mindkét esetben nekünk kell keres­nünk a kapcsolatot, nekünk kell barátságunkat rájuk kényszerítenünk. Ehhez pedig szintén két dolog kell. A ragyogó Bajor Andor szavaival élve, ha már feltételezzük, hogy a Földön kívül élnek értelmes lények, menjünk még tovább, és tételezzük fel, hogy a Földön is élnek értelmes lények. Ez az egyik. Emellett szellemi és anyagi befektetések szükségesek. Ez a másik.

Megjelent A Hét II. évfolyama 51. számában 1971. december 17-én.