A bukaresti közönség nagy része talán első ízben találkozik Niko Piroszmanasvili grúz festőművész nevével. Bevallom, én is ezek közé tartozom. Ám a Dalles-terem emeleti részlegén kiállított hatvan kép egy csapásra meghódítja a szemlélő lelkét, képzeletét távoli tájak, régmúlt szokások felé sodorja.
Ki ez a nagy varázsló? 1862-ben látta meg a napvilágot apró, kis grúz faluban. Felcseperedvén kocsmai cégér- és „freskó”-festéssel kereste meg kenyerét, helységről helységre vándorolt, élete vége felé néhány hivatásos festő is érdeklődni kezdett művészete iránt, ám ez az érdeklődés nem változtatott a sorsán. 1918-ban mindenkitől elfeledten halt meg: még sírhelyét sem ismerjük.
Egyszerű, iskolázatlan ember volt, szenvedett az életben, hát kijavította, újraálmodta azt festészetében. Mélységes odaadással ábrázolt embereket, állatokat, tárgyakat, ezekből építette fel képzeletének és érzelemvilágának gyermekien tiszta álmait.
Képeinek állandóan visszatérő motívumai már-már jelképek, ősi és természetes szimbólumok. Gazdagok és szegények, kereskedők és parasztok. Lakomáznak, szüretelnek és vadásznak. Vigadoznak. De ott van az utcaseprő is, az emberi szenvedés, megaláztatás allegóriája. Állatok – holdas éjszakán lopodzó medve. Csendéletek: borostömlő, hal, bogyók, szőlő, nyárson sült tyúk és újból borostömlő.
Piroszmanasvili maga a grúz lélek. Naiv művész, a szó legközvetlenebb értelmében. Annyira naiv, hogy még a legszomorúbb valóságot is képes örömmé, csodává varázsolni. Kortársa volt a másik nagy naivnak, a francia Rousseau-nak, Ám Rousseau az európai szellemi forrongás központjában élt, egzotikus tájak képzeteivel védekezett korának civilizációja ellen, míg Piroszmanasvili szülőföldjének csupán néhány helységét láthatta, ezekről mesélhetett képeiben is. Tragédia is akadt. Ott vannak az Ortácsi szépek, akikért ölre mennek a férfiak. Saját bőrén tapasztalta varázsos hatalmukat; lelke, de zsebe is megsínylette a velük való ismeretséget. Megvigasztalódott, azaz megfestette őket.
Dús idomú asszonyságok néznek ránk, körülöttük néhány virágszál. Minden groteszk, az asszonyság is, a virágszál is. És ez a művészi látásmód beilleszkedik a század művészetének bonyolult egészébe, hiszen Piroszmanasvili a kor nagy művészeihez hasonlatosan a dolgok nagy szintézisét kereste.
Megjelent A Hét II. évfolyama 49. számában, 1971. december 3-án.
Kiemelt kép: Két grúz Manamiból
