A művészet szüntelen mozgóképfelvétele a kor eszméiben és ízlésében bekövetkezett változásoknak. A műalkotás vizsgálata ugyan nem nyújt összetett képet a kultúráról, az élet törvényeiről, ám hozzásegít ahhoz, hogy pontosan körülhatárolt helyen és időben megértsük emberi tettek indítékát, és megismerjük a korízlést. A műalkotás mint szellemi valóság lehetővé teszi az alkotó számára, hogy gondolatait közvetítse a szemlélőnek. Itt vetődik fel a hogyan kérdése. Ugyanis változik a lét ritmusa, a méretek, a távolság, az örökkévalóság és a véletlen értékelése, az ember vissza tudja adni az univerzum röpke látványait, az anyag részeit fürkészi. A világ újszerű ábrázolásával módosulnak az ember alapvető elképzelései a természetről, az élet és a halál, a hatalom, a dicsőség és a bukás nagy misztériumairól. A külső világ és a belső „én” egysége megteremtésének folyamata rendkívül összetett, nehéz, sokrétű. Nem lehet szem elől téveszteni azt a tényt, hogy a művészet társadalmi jelenség, közösségi rendeltetésű, tehát képi kifejezést kell adnia a közösséget éltető gondolatoknak. A képzőművész, az élet értő ábrázolását keresi, valami érthetővé vált érthetetlent mutat fel, s így vesz részt a megismerés dialektikus folyamatában.
Ilyen szemszögből vizsgálva, idei tárlataink figyelemre méltó tanulságokat tartogatnak számunkra. Alkalmam volt megnézni több megye képzőművészeti kiállítását: láttam a nagyváradi évi tárlatot, a kolozsvári tárlatsorozat szobrászati anyagát, a bukaresti grafikai, és a Művészeti Múzeumban megrendezett retrospektív kiállítást. Egy-egy megyei kiállítás sajátos művészeti jellegét körvonalazni eléggé reménytelen vállalkozás, kivéve talán a kolozsvári kiállítást.
Őszintén szólva a nagyváradi tárlat inkább kiábrándulást okozott azután, amit ugyancsak ebben az esztendőben láthattunk a váradi művészektől két másik megyével való közös fellépésük során. Sok a kusza, tisztázatlan ötlet, gondolat – még kuszább előadásban – és a korszerű látásmódot nélkülöző édeskés bájolgás. Persze, tisztelet a kivételnek. Kiss Elek és Francois Pamill alkotásaiban elemi erejű, szinte tagolatlan élménytömegek keresik az utat embertől emberig, közvetlenül tör elő az élményzuhatag. Coriolan Hora összegező képalakítása, geometrikus rendbe foglalt színfoltjai viszont finom lírai hangulatukkal hatnak a nézőre. Kár, hogy hiányoznak Jakobovits Miklós mindig eredeti színfoltot képviselő munkái. Rodica Stanca Pamfil szobrai arra ösztönöznek, hogy magunkban összegezzük a látottakat egy magasabb fokú mozgásformává.
A kolozsvári szobrászati kiállítás anyagában túlteng az anyaság témája, s ami nagyobb baj (kevés kivétellel) a téma művészi degradálásával állunk szemben. Mintha az elidegenedés szele legyintette volna meg az itt sorakozó anyákat, akár magukhoz szorítva, akár féltenyéren egyensúlyozva tartják gyermeküket, méltóságteljes vagy enyhén felsőbbséges arckifejezéssel. De akad más téma is, s néhány kiemelkedő alkotás, olyan művészektől, akiktől ezt méltán el is vártuk. Szervátiusz Jenő Álmodozásában az anyagra bízza, hogy bukkanjon elő, ami benne rejlik. A finom ritmusban hajló női alakban anyag és művészet szép egymásra találása valósul meg. Szervátiusz Tibor Nap című rémkompozíciója végtelen mozgást, sugárzást sugall, dinamizmust, távolodó vagy növekvő intenzitású mozgást teremt. Benczédi Sándor szobra, a vándorénekes szuggesztív erejű megjelenítése, a kedves groteszk alak szánakozással vegyes derűt ébreszt, s már a zene lelke és az örök vándorlás keserves-szép élménye is benne van.
A bukaresti grafikai tárlat kétségkívül a legérdekesebb és legsokatmondóbb. A kiállított munkák legfőbb erénye hangulati kiegyensúlyozottságukban rejlik. Grafikusaink mindinkább a fogalmi megjelenítés felé hajlanak. Ami ezekből a törekvésekből születik: mesterségbelileg szinte kifogástalan, magas szintű, korszerű, a toll vagy a vonallal való gazdag árnyalás hatásaira építő munka. Corneliu Petrescu meleg színű hasábokból, kockákból kialakított tájai nem valamilyen térképen megtalálható emberi települések másai, hanem egyfajta kollektív életérzésnek éppen a maga naivságában sugalló erejű megidézései. Ugyanígy a nonfiguratív képekből áradó líra sem dekoratív játék csupán, hanem mai emberi vágyaknak és eszményeknek a szeizmográf érzékenységével történő jelzései. Rend és rendszer jelentkezik Fred Micos világos és sötét felületeket ritmizáló lapjain, a metszetek azt jelképezik, hogy az ember rendre vágyik, az adott valóságban fellelhető harmóniára. Bencsik János A köztársaság köszöntése című litográfiáját hullámzó ritmus, lendületes csoportfűzés jellemzi. Alma Redlinger Művészi tornája: kék mezőben lendületes vonaljáték, a mozgás testetlen fogalma. Huszonöt év művészeti törekvéseinek mintegy összefoglalása a bukaresti Művészeti Múzeumban nyílt nagyszabású kiállítás. Újjáalkotott szimbólumokat, hagyományt és modernséget ötvöző formákat közvetít ez a tárlat, bizonyítja, hogy a művészi alkotómunka során az egyszeri jelenség a képi törvényszerűségek más-más megoldását követve mind mélyebb tartalmi összefüggésekre utal. Nagy általánosságban a kiállításon a romániai festészetre leginkább jellemző két fő törekvés uralkodik: a szigorú, félreérthetetlen konstrukcióra építő és a lirikusabb szemléletű folthatásokra alapozó stílus. Hasonlóképpen a szobrászatban is megnyilvánul ez a kétféle formai tendencia: a struktúrát hangsúlyozó alkotási mód, s a másik, az érzelmileg közvetlenebb, több hangulati elemre, fénytörések játékára építő látásmód. A kiállításon látható képek, szobrok huszonöt év képzőművészeti fejlődésének nyomjelzői, többségük immár művészettörténeti jelentőségű. Pallady, Ciucurencu, Brăduţ Covaliu művészete a térben megjelenő és az azt alakító tárgyak egymásrautaltságának, összetartozásának, belső kohéziójának feltárása. Mondhatjuk: filozófiai biztonságú náluk a ”minden mindennel összefügg” vonása. A tárgyak térből síkba simulása könnyed, zökkenőmentes, a felület gazdagsága, kifinomult megmunkálása teszi természetessé. A lágy színekből szövődött képeket a mértani renddel alig összeférő érzelmesség járja át. Lucian Grigorescu, Margareta Sterian, Aurel Ciupe, Nagy Albert, Ligia Macovei festészetének megkülönböztető, sajátos jegyei egy alapvetően lírikus szemléletből fakadnak. Képi vallomásaik őszinték, ám tartózkodóak. Festményeik belső értékei éppen ezért csak hosszabb vizsgálódás után fedik fel magukat. Így tűnik csak elő a kompozíciók belső rendje, amely a látványként szembeötlő dolgok természetes esetlensége mögött húzódik meg, s így válnak nyilvánvalóvá a tárgyak, alakok meghatározó, belső jegyei is. Corneliu Baba, Ion Tuculescu, Kovács Zoltán szemléletmódját az előbbi festők lírizmusával szemben mély tónusú drámai erő, expresszív előadásmód, remek sűrítés és az ezzel elért feszültség és monumentalitás jellemzi.
S ha már a monumentalitásnál tartunk: Ion Bitan, Constantin Popovici munkáiban sajnos, a részletező, anekdotizáló hajlam a mondanivaló, a tömörség rovására megy. A nagyobb felületek kitöltése nemcsak technikailag, hanem eszmei síkon is sok tépelődésnek, keresésnek lehet – kell hogy legyen – az összegezője s egyben kifejezője korunk nagy kérdéseinek. Nem kétséges, a feladat igen nehéz, ezért kerülnek olykor felesleges motivációk, lényegtelen hangsúlyok is e nagyméretű kompozíciókba. A kiállítás modern anyagának gerincét a Maitec–Apostu–Iliescu–Calinetti kezdeményezte folklór ihletésű nonfiguratív szobrászat alkotja. Az ősi népművészet egyszerű, s mégis annyira szuggesztív erejű formavilágából táplálkozik ez a szobrászat, ám mondanivalóját a modern sűrítő-elvonatkoztató látásmódon szűri át, s eredeti, szigorú szépségével a jelenkori európai szobrászat élvonalában áll. A formák és a kompozíciós ritmus megoldásának sokféle változatai jellemzik ezeket a műveket. Kortünet, hogy a hagyományos formák eltűnnek, a művész a felületrendezés új lehetőségeit keresi, olyan törvényszerűségeket, melyekben gondolatait jobban kibonthatja.
Ünnepi kiállításaink a kor bonyolult jelentéseinek tolmácsolói. Hangulat és értelem találkozásából született fegyelmezett s mégis az ötlet frissességét őrző képi megoldásokat közvetítenek; az ember teremtő képességét, az alkotás materiális fontosságát dicsérik.
Megjelent A Hét III. évfolyama 52. számában, 1972. december 29-én.
