Ahány jelentősebb művész a Telep 75 éves történelme során megfordult a városban és ott vagy hatására alkotott, mind helyet kapott a nagyszabású évfordulós kiállításon. Csakis dicsérni tudjuk a kezdeményezést, hogy közös kiállításon mutassák be az ország különböző múzeumi és magán- gyűjteményeiben fellelhető alkotásokat, a művésztelep úttörőitől egészen kortársainkig, az „életre szóló” nagybányaiaktól a csak időnként idelátogatókig.
Az emlékkiállítást a rendezők összekapcsolták a nagybányai művészek szokásos év végi tárlatával, az előbbi a Máramaros Megyei Múzeumban, az utóbbi a Művelődési Házban látható. (A kiállítás katalógusa szerint a múzeum a Képzőművészek Szövetségével karöltve dolgozott, ám a múzeumban hallottakból arra a következtetésre jutottam, hogy az itteni kiállítás csupán egyetlen munkatársuk több hónapos utánajárásának, munkájának eredménye, kezdve a tudományos rendszerezéstől egészen a laboránsi – képfelakasztási – műveletekig. Furcsa módon azonban a katalógusban feltüntették ugyan a zsűribizottság teljes névsorát, de a múzeumi szakember nevét „kifelejtették” onnan. Vagy csupán arra korlátozódik a múzeum szerepe, hogy termet meg névtelen „hősöket” adjon? Mindenesetre hézag-tömítésként megemlítem, hogy a háttérben szerényen meghúzódó rendező Musca Mihai muzeográfus.)
Mi történt háromnegyed századdal ezelőtt? Hollósy Simon mintegy negyven követőjével, a nagybányai Réti István tanácsára, Nagybányára utazott, hogy egy nyáron át ott folytassák a festést. A költői hangulatú, erdélyi bányaváros barátságosan fogadta a vidám társaságot, ezek meg annyira megszerették a dombos vidéket, hogy azontúl minden nyáron visszatértek, sőt néhányuk állandó lakója lett a városnak.
Itt feltétlenül hangsúlyoznunk kell, hogy Nagybánya szellemi sorsát és jelentőségét az ott állandóan letelepült, avagy oda visszatérő, huzamosan ott dolgozó művészek döntötték el.
A mozgalom az akadémizmus és a naturalista népéletkép-festés fellegvárából, Münchenből indult. Ugyanis Hollósy itt nyitotta szabadiskoláját, ahol az Akadémián alkalmazott módszerektől teljesen eltérő művészi elvek szerint tanított. Mindannyian a modern francia festészet eredményei iránt érdeklődtek, Bastien Lepage szűrt fényű, opálosan csillogó, „finom naturalizmusáért rajongtak. Hollósy és barátai: Ferenczy, Thorma, Réti, Iványi Grünwald (vagyis a nagybányai művésztelep vezető mesterei) más-más stílust alakítottak ki, művészetüket azonban szorosan összefűzte a festői felfogás azonossága. Elvetették a műteremben való festés gyakorlatát és az előre kigondolt képtémákat. A szabad ég alatt festettek, és csak azt, ami megihlette őket, mert az élmény őszinteségét tartották a legfontosabbnak.
Főként a fény érzékeltetése érdekelte őket, a színeket tompító-élénkítő atmoszféra képi rögzítése volt tájfestményeik és alakos kompozícióik elsőrendű problémája. A nagybányai táj a nagybányai művészet kialakulásának döntő tényezőjévé vált. A nagybányai sajátos fényhatás feloldja a formákat, a folyton változó világítás játszik a színekkel, a látvány színfoltokból áll.
Az új elv: a tiszta festőiség elve. Ferenczy Károly volt ennek az elvnek a megfogalmazója. Szerinte a festészet mondanivalója: a vonal, a forma, a szín, a fény, s célja: az ezek által előidézhető kellemes látási érzet, a szem öröme. Természetesen egyik művész sem fogadta el teljes merevségében a tézist. Az itteni festészet nem lett soha dekoratív jellegű, megvolt az őstisztelet a természeti látvány igazsága iránt. „Csak” annyi történt, hogy a látvány életteljességét a szín erejében találták meg.
A nagybányaiak bátran, friss nyomon indultak el útjukon, s ezzel éppen olyan felkavaró és pezsdítő hatással voltak művészeti életünkre, mint a Salon d’Automne művészei Párizsban, vagy mint Liebermannék német földön.
Az első világháború előtt inkább művésztelep volt Nagybánya, a háború után inkább iskola lett. 1918 után tíz festő dolgozott a telepen, Thorma vezetésével. A román kormány elismeréssel adózott Thorma tehetségének, 1925-ben a bukaresti Szálon zsűritagjának kérték fel, nyaranta festőnövendékeket – köztük Ciucurencut is – küldtek Nagybányára. Ám a kezdeti felvirágzás után létszámcsökkenés állt be, 1927-ben Thorma visszalépett az iskola vezetésétől, csak néhányan maradtak a kolónia műtermeiben.
A korai nemzedékhez tartozó Ferenczy Károly majdnem élete végéig Nagybányán dolgozott, kompozíciója, a Levétel a keresztről a kiállítás egyik legszebb darabja. Háttere a nagybányai vidék, egyszerű, idevalósi parasztok siratják Krisztust, sorstársukat. A kép különös, álomszerű, költői hangulatot sugároz. Ferenczy Károly lánya,
Ferenczy Noémi a szövőszékkel szövetkezett életre szólóan. Egy-egy falkárpitját a rajzok, akvarellek sokasága előzte meg. Ezek többségükben önálló létű alkotások. Két faliszőnyeg-tervét a kiállítás grafikai anyaga mutatja be. Itt meg kell említenünk, hogy a grafikai anyag jóval szegényesebb a festészeti résznél, érthető is, ha ebben a színlázban és a hozzá fűződő csatokban viszonylag kevesebb figyelem fordult a fekete-fehér művészet felé. Csupán a jelenkori nagybányaiak közül művelik ezt előszeretettel: Walter Friedrich és Bitay Zoltán.
A nagybányai szobrászok ősének a másik Ferenczy-ivadékot, Ferenczy Bénit tarthatjuk. Avasi parasztja megfigyelő erejét, jó ábrázoló készségét bizonyítja. De itt dolgozott egy ideig Szervátiusz Jenő is, egyszerűségre, nyugalomra, harmóniára irányuló törekvéseivel, és itt dolgozik Vida Géza, a robusztus formák, belső feszültséget árasztó alakok teremtője.
Visszatérve a fő érdeklődési területre, a festészetre, a néhány éve halott Aurel Popp önvallomását idézem: „Vásznaim témái nem hatásvadászóak, az általános emberinek és mélyen társadalminak kifejezésére törekszem. Festői szándékomat úgy tudnám jellemezni, mint az élet igazságainak és igazságtalanságainak kommentárját.” Aurel Popp drámai mondanivalójú művészete állásfoglaló művészet, ezt bizonyítja a kiállításon látható Gáztámadás című festménye is.
Vagyis: ide jutottunk. A táj, a természet szépségétől a harcos társadalmi mondanivalóig. Hetvenöt évvel ezelőtt a természet is rebellis képtéma volt. Az ember mindenkori szabadságvágyát fejezte ki.
Hosszasan sorolhatnám még a Nagybányán megfordult művészek neveit (mert ide tartozik elsősorban Ziffer, Krizsán, Mikola), de helyszűke miatt nem tehetem. Csupán annyit szeretnék még megjegyezni, hogy Nagybányán már régóta időszerű lenne egy nagyobb méretű, az itteni festészetet történeti fejlődésében bemutató állandó kiállítás. (Az ötlet nem tőlem ered, mások is hangoztatták már.) Olyan mint a mostani, ami sajnos nemsokára bezár.
Megjelent A Hét III. évfolyama 4. számában, 1972. január 28-án.
Kiemelt kép: Ferenczy Károly: Nyilazók, 1911