Jelentés A Hét képtár-akciójáról
Immár egy esztendeje folyik a lap hasábjain A Hét képtára-akció. Az előzmények? Valószínűleg sokan ismerik, de mégsem árt feleleveníteni őket. (Még ezekben a hetekben is kaptunk képet, s az adományozó több képzőművésztársa nevében megemlítette, hogy mindeddig nem értesült a kezdeményezésről.)
Tehát „Keressetek egy kis falut, és hozzatok ott létre képzőművészeti tárlatot. Mi adjuk ingyen az anyagot.” Fodor Kálmán szavait idéztem, aki A Hét 1973. júniusi kerekasztal-megbeszélésen mintegy harminc képzőművész jelenlétében és nevében ajánlotta fel, hogy egy állandó kiállításra való kép- és szoboranyagot adományoznak A Hétnek. A lap szerkesztősége örömmel karolta fel a kezdeményezést és nyomban elhatározta, hogy az anyagot valamelyik közművelődési munkában kitűnt falunak vagy kisvárosnak adja át, a felszabadulás 30. évfordulóját követően, annak tiszteletére. A képtár megnyitását vándorkiállítások előzik meg az ország nagyobb városaiban, s ezeket előadások, beszélgetések, viták követik. S ami igen lényeges: katalógus számol be az adományozók nevéről és munkáiról. Óriási volt a lelkesedés, ami kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig is tart, a képek viszont már ritkábban érkeznek be a szerkesztőségbe. Többször kerestünk magyarázatot erre, s az egyik ok valószínűleg a Löwith Egon emlegette „kényelmesség és szkepszis”, amely minden ilyesfajta kezdeményezésnek nyomába szegődhet.
A gyűjtés természetes szenvedély. A világszerte ismert nagy közgyűjtemények, múzeumok is egyéni gyűjtőszenvedélyt és hozzáértést dicsérő magánkollekciókból alakultak ki. A mi képtárakciónk azért találhatott lelkes visszhangra, mert önkéntes felajánlásból fakadt. A gyűjtemény kialakulása még folyamatban van, végső körvonalai még nem láthatók előre, habár jó néhány értékes alkotást vallhat már magáénak. A gyakorlat azt mutatja, hogy kisvárosban is létrehozható önálló, fejlődőképes képzőművészeti gyűjtemény. Mi is vidékre gondoltunk, olyan kisvárosra, esetleg falura, ahol a szépet igénylő közönség körében igazán otthonra lelhet kollekciónk. Vendégszerető házigazda akad elég, amint az akciót köszöntő levelekből is kiderül. Az ember abban a világban érzi magát otthon, amelyet napról napra alakíthat, gazdagíthat. Más szerkesztőség is – például a Falvak Dolgozó Népe – alapított már falun képtárat, de a nyári művésztelepek többségénél is az a szokás dívik, hogy a művek a helyszínen maradnak, állandó galériává tömörülnek. A múzeumoknak az esztétikai nevelésben betöltött szerepét senki sem vitatja. Az ifjúság találkozása a művészettel nem elhanyagolható szempont, a rajzórákon legtöbbször igen szegényes ismereteket csippenthet fel a diák. (Nem mindenik község dicsekedhet olyan rajztanárral, mint például Gyímesfelsőlok.)
Szinte állandóan vitázunk két aktuális kérdésről: a kortárs képzőművészet múzeumáról és a sajtó szerepéről a képzőművészeti közművelődési munkában. Alapjaiban érinti ez a képzőművészet és társadalom viszonyának problémáit. Nos, A Hét képtára reális alapot teremthet, amelyen a két fórum – múzeum és sajtó – találkozhat, szövetkezhet egymással.
A lap hasábjain idővel egész kis története kerekedett ki a képtárnak. Elsőként olvasóink – az eljövendő közönség – siettek a képtár ötletének üdvözlésére.
Borbély Gábor a következőket írta: „Úgy hiszem, ha ez a kezdeményezés (…) nem akad el valahol, akkor hazai művelődési életünk nemcsak új színekkel gazdagodik, hanem új ihletforrásokkal is képzőművészeink számára.”
1973. július 6-án befutott az első küldemény: Kusztos Endre szénrajza (Fenyők a sziklán). Noha Kusztos nem vett részt a tanácskozáson, örömmel ajánlotta fel hozzájárulását. Levelében megírta, hogy már húsz esztendeje él falun, és tudja, mit jelent a tárlatlátogató egyszerű ember számára a kép, a művészet. Erdős I. Pál július 20-án „állt be a propagandisták közé”, olaszországi sorozatához tartozó kis rajzával: „Különösen fontosnak tartom azt, hogy a román kollégák jelen vannak, hisz, mint az élet minden területén, itt is együtt kell a hazát s a művészetet képviselnünk.” Ezt követően Forró Antal csatlakozott a képtár-akcióhoz, finom tónusú Női portréjával. Érdemes felidézni az adományozók leveleiben olvasottakat, amelyek az ügy iránti odaadásról, művészi felelősségtudatról tanúskodnak. „A művészet a lelkek találkozása, az áhítat temploma. Erre a találkozásra készülök mindig az alkotás boldogító és nehéz óráiban. És most is, amikor egy képtár alakítói közé állok.” (Forró Antal) „A festészetben a képek fontosak és az, hogy azok eljussanak a közönséghez. Hogy a művészet és a közönség egymásra találjanak, ahhoz nyilván sok minden kell – albumok, tanárok, vándorkiállítások, műkereskedések, hozzáértő kritika (ami, sajnos, még mindig elég ritka), minden, ami utat egyenget. Ezért becsülöm A Hét kezdeményezését, és szeretném, ha tőlem is elfogadnának egy képet.” (Vilhelm Károly). Bene József enkausztikát küldött (az érdekes technikát hazai szinten egyedül műveli). Makár Alajos a Fellegvárat, a jellegzetes kolozsvári tájat ábrázoló képével tett eleget vállalásának: „Faluban vagy kisvárosban képzőművészeti múzeumot létesíteni – ajándékozással – csak lelkes emberek hozzájárulásával lehet. Az ügy maga: a műalkotás egybegyűjtése és közönség elé bocsátása egy kisvárosban – önkéntes felajánlás útján – társadalmunk művészeinek gondolkodásmódját példázza. Ezért tartom fontosnak a kezdeményezés támogatását.” Fekete Zsolt úgy érzi, hogy „ez az akció mindenkire hat, aki tisztában van a képzőművészetnek ízlésnevelő, nemes szerepével. A néphez, a tömegekhez eljuttatni azt, ami életünk értelme és célja: a művet, gondolatainkat és érzéseinket – lelkesítő felhívás, melynek ezúttal Táj című akvarellemmel teszek eleget.” Abódi Nagy Béla Férfifej című olajtemperával festett képét adományozta A Hét képtárának, Paulovics László az árkosi országos művésztelepről küldött három grafikát, és felhívta a figyelmet – nagyon helyesen –, hogy „a kiállítás megnyitója ne csak ünnepélyes aktus legyen, hanem megismerkedés a mai képzőművész problémáival, kísérleteivel és eredményeivel. A Hétben indult kezdeményezést újabb jelentős lépésnek érzem ebben az irányban is”. Muhi Sándor a hetvenes árvízkatasztrófát megörökítő tusrajzával csatlakozott a képtár-akcióhoz. Kozma István Kós Károly-balladák című fémdomborításával. Kazinczy Gábor Bánáti parasztasszonyok című képét küldte el, Gámentzy Zoltán Tündérvölgyi táj című festményét adta „az ügy iránti ragaszkodása jeléül”, Nagy Endre örömmel nyugtázta, hogy „a képzőművészeti rovat rendszeresen beszámol az állandó képtárnak tett önkéntes felajánlásokról”.
Érdekes javaslatot fogalmazott meg Bencsik János: „Nem lehetne-e eladással egybekötni ezt a tárlatot? Ha vannak könyvstandok, miért ne lehetnének olyan kiállítások is, ahol a közönség rajzok, akvarellek között lapozhat, és ha megtetszik valami, megtudhatja – minden bonyodalom nélkül – a vásárlási feltételeket. Szerintem ez a művészetszerető közönség nevelésének egyik lényeges módja.” Györkös Mányi Albert izzó vörösekből, villogó fehérekből komponált Szülőházam című képét adományozta A Hét képtárának. Az adományozók sorába iratkozott fel Kedei Zoltán is A mezőn című mozgalmas ritmusú olajképével, Petkes József Prága – az idő hangulatai című finom akvarelljével, Balla József Festő homokórával című különös, expresszív dinamikájú képével. Kasza Anna egyik faliszőnyegét ajánlotta fel, s ezzel az iparművészet is bevonult a műfajok sorába. Étienne Hajdú párizsi műtermében adta át A Hét munkatársának egyik száraznyomatát. Jakabovits Miklós örömmel emlékezett vissza a szerkesztőségben töltött percekre, és sisakok stilizált jeleiből összeállított olajképét küldte el. Botár Edit Új negyed című akvárelljét ajándékozta A Hét képtárának, Szakáts Béla Egzakt szimmetria című szobrát – ez volt az első szoboradomány. Ambrus Imre, Veress Pál, Gazdáné Olosz Ella következnek a sorban, de a képek már csökkent sebességgel érkeznek, időszerűvé vált Huszár Sándor cikke: Lesz-e képtár? „A Hét képtára tulajdonképpen fedőnév. Ez lényegében a képzőművészek képtára. Azoké a képzőművészeké, akik tenni akarnak valamit azért, hogy a kép, a képi megfogalmazású emberi üzenet eljusson azokhoz a legszélesebb rétegekhez, amelyek történelmileg indokolt okok miatt sok esetben nem tudják, mi a művészi, mi a szép. Mi miért szép.” „A lényeg a megértés akarása, a közeledés akarása” – hangsúlyozza az írás.
Az újabb felhívásra újabb adományok érkeztek: Végh Jenő Augusztus 23 előtt című linómetszete, Löwith Egon Fiatal nő című szobra, Szederjesi András Portréja, Jakab Ilona Diáklány című nagyméretű olajfestménye, Sághi Annamária Faliszőnyege, Ughi István Küküllőpart című képe.
Összegezve: harminchárom alkotó harmincöt alkotásának reprodukciója jelent meg a lapban egy esztendő leforgása alatt, kísérő szöveggel vagy anélkül. Ez nem meríti ki a beküldött munkák számát. Balázs Imre, Constantin Maria, Deák Ferenc, Fodor Kálmán, Gerd Fabritius, Kazinczy Magda, Nagy Pál, Pallós Sch. Jutta, Siklódy Tibor, Szőcs László alkotásai ezután kapnak helyet A Hétben.
A képtárszervezési akció akkor sem fog lezárulni, ha valamelyik községben megnyílik a tárlat, hiszen a modern muzeográfiai követelmények is szükségessé teszik az anyag időszakos felújítását. Nemegyszer hangoztatott szempont, hogy a jövő múzeumának nyitott intézménynek kell lennie, amely nyomon kíséri a kultúra változásait, megosztja nehézségeit, sugalmazza további fejlődését. Az új közönség a múzeumokban elsősorban élő művészetet, mai világunkban való tájékozódást, eligazodást keres, és nem relikviákat. A mai ember lázadozik az esztétikai bürokrácia ellen, a megszentelt és porosodó örökség ellen. Ám a múzeumnak is megvannak az elvárásai a közönséggel szemben: tevékeny együttműködést kíván a nézőtől, kényszeríti a helyes látásra.
A kisvárosi vagy falusi múzeum az esztétikai érték érzelmi visszahatása alapján hozzásegíti a látogatót a személyes véleményalkotáshoz; a szubjektív élmény azután fokozatosan, tartalmas művészetismeretet és műélvezetet eredményez. Az ember megtanul gyönyörködni a formákban, színekben, megtanulja értékelni a kompozíció értelmességét, felismeri a technikai kivitelezés erényeit, a részletek és az egész összhangját. Megtanulja, hogyan kell nézni a műalkotást.
Képtárszervezési akciónkban fontos szerepet játszik a korszerű művészet támogatása, a közlendőben és a kifejezésben egyaránt mai, az új kifejező lehetőségeket kereső művészet vállalása. A képtárnak tükröznie kell művészetünk sokrétű gazdagságát: a felfogások és stílusok változatosságát, amely a tartalmi kifejezést, a gondolati közlést szolgálja. A könnyen érthető naturalisztikus ábrázolások mellett képzőművészetünk jelenkori vonulatában bonyolultabb, jelképes értelmű, elvontabb ábrázolásra is sok példa van – a korszerű képzőművészet szókincse, formanyelve pedig olyan gazdag, hogy a hozzáértő, a szakmabeli számára is nemegyszer az elmélyült, hosszas elemzésen át vezet az út a megértés, az esztétikai érték felismerése felé.
A művészi alkotómunkát a közlésvágy élteti. Az elkészült kép vagy szobor azonban igazából akkor születik meg, amikor eljut közönségéhez. Az új képtár megnyitásával ehhez szeretnénk hozzájárulni, szolgálatot tenni a képzőművészeknek s általában a képzőművészetnek. E célból a beérkezett értékes anyagot újabb képekkel, szobrokkal szeretnék gazdagítani. A vállalkozás nehéz, mint minden úttörő vállalkozás. De jutalma van: a Szép közkinccsé válik.
Megjelent A Hét V. évfolyama 33. számában, 1974. augusztus 16-án.
