Kiállítása alkalmából Bukarestbe látogatott Renato Guttuso, a jelenkori festészeti realizmus egyik legmarkánsabb képviselője. Művészete perdöntő érvénnyel bizonyít egy számunkra igen lényeges igazságot: hogy a modern látásmód és a közérthetőség nem mond ellent egymásnak, hogy a forradalmi mondanivaló a legmagasabbrendű esztétikai élmény forrása lehet, ha a tehetség mély emberséggel társul, s főleg, ha az alkotót közösségi eszmék szenvedélye fűti.
– A Hétnek először van alkalma, hogy Guttusót bemutassa olvasóinak. Kérem, beszéljen önmagáról, művészi pályája alakulásáról, arról, hogy Szicília, a szülőföld, hogyan befolyásolta indulását.
– Tizennyolcéves koromig Szicíliában éltem. Az pedig tudvalevő, hogy a gyermekkori élmények milyen döntő módon hatnak ki a későbbi életpálya alakulására. Tizennyolc évesen kezdtem el festeni. Elhatároztam, hogy felhagyok jogi tanulmányaimmal, és elindultam Rómába szerencsét próbálni. 1937-ben a Római Iskolát látogattam, az akadémizmussal szembenálló nonkonformista művészek iskoláját, egy év múlva pedig Milánó fiatal művészeivel részt vettem a haladó jellegű Corrente-mozgalom megszervezésében. Noha a háború után végleg Rómában telepedtem le, gyakran ellátogattam szűkebb hazámba: Szicília soha sem szűnt meg téma lenni számomra. A háború utáni Földfoglalás-képek vagy az ötvenes években festett bányászkompozíciók mind-mind Szicília talajából fogantak. Vagyis Szicília mindig bennem élt mint föld, mint természet, mint érzés, mint elsődleges emberi kapcsolat. Azt is mondhatnám, hogy bizonyos értelemben sohasem hagytam el Szicíliát.
– Kezdetben az expresszionizmus látásmódja, formai nyelvezete érvényesült művészetében; az utóbbi időben ez szinte teljesen eltűnt – a hiperrealizmus javára. Mi a magyarázata ennek?
– Eszközeim a szín, a vonal, a kompozíciós rend, egyszóval a festészet eszközei. Ezek felhasználásával tudom elmondani gondolataimat, kifejezni érzéseimet. Hogy éppenséggel mit használok fel és hogyan, ezt befolyásolják a kor stílusai, áramlatai. Kezdetben az expresszionizmust, majd a neorealizmust találtam alkalmasnak mondanivalóm közlésére. Ki kell jelentenem, hogy az eszköztár bővítése tudatos. Véleményem szerint az expresszionizmus a század elején a legérdekesebb erőfeszítés volt nagy társadalmi horderejű eszmék kifejezésére. „Felfokozott realizmus”-nak is nevezhetném. Ma viszont már nincs meg ez a jelentősége, úgyhogy igyekszem kivonni magam a hatása alól. Az expresszionizmust „kritikai realizmus”-nak is mondhatnám. De a hiperrealizmus nem csak a dolgok bírálatát foglalja magában, ennél sokkal tágabb fogalom. A művésznek totális hiperrealizmusra kell törekednie. Ez azt jelenti, hogy az életet, a dolgokat úgy kell megmutatnia, láttatnia, ahogyan azok a leghétköznapibb valóságban jelentkeznek. Az olasz élet mindennapos igazságainak kimondására törekszem. Természetesen a művészi igazság az egész emberiség igazsága kell hogy legyen, de más-más kifejezési formát ölt a művész egyéniségének, temperamentumának megfelelően. Manapság világszerte a figuratív művészetre térünk vissza: Németországban és Olaszországban ezt az új figuráció irányzata képviseli, Amerikában pedig a hiperrealizmus. A hiperrealizmus arra törekszik, hogy a dolgok tökéletes utánzatát adja, vagyis a mimézis netovábbja. De én azt hiszem, mi csak legyünk realisták, minden nagyhangú „hiper” nélkül.
– A kiállításon látható egy kép: Fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld. Tehát ez az ön véleménye is az elméletekről. S bizonyára igaza van. Mégis megkérném, hogy beszéljen bővebben erről a képéről. Azt fogja mondani, ugye, hogy ez is csak „elmélet”: egy képről beszélni?
– Mivel tényleg ezt mondom, nagyon rövid leszek. Az elmélet és a művészi alkotás viszonyát akartam kifejezni ezzel a képemmel. Teóriák születnek, élnek és meghalnak, az alkotás, a művészi teremtés azonban örök fiatal. Valamikor, az emberiség történelmének hajnalán született, de pusztulásáról semmiképp sem beszélhetünk. Habár manapság erre is vannak elméletek…
– A kiállításon látható legtöbb képe hangsúlyozottan társadalmi vonatkozású vagy éppenséggel alkalomhoz kötött, mint például a Togliatti temetése. Érdekes lenne tudni, hogyan születtek ezek a képek: egyszerűen művészi fantáziájára hatott az esemény?
– Az a fajta festő vagyok, aki úgy vizsgálja, nézi környezete valóságát, mint önmagát, vagyis a kettőt szerves összefüggésben látja. A környezet mindenképpen hatással van ránk, de arra kell törekednünk, hogy ne a környezet uralkodjék felettünk, hanem mi tudjunk sajátos eszközeinkkel hatni a környezetre, a közvéleményre. Részt veszünk az eseményekben, és amikor sikerült felülemelkednünk a pillanatnyi benyomásokon és általános következtetésekre jutnunk, dolgozni kezdünk. Az imént beszéltem a közvélemény alakításáról. Ennek elengedhetetlen eszköze a közérthetőség. Azt azonban nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ennek a közönségnek is megvan az elképzelése a művészetről, a festményről; igenis helyes, ha időnként sokkhatás éri, hiszen a közönség nem tudatlan és megváltozhatatlan tömeg. Témám: az ember. Kezdetben – hosszú ideig – áldozatot láttam benne. Később rájöttem, hogy a dolgok megváltoztatására is képes. Most már így ábrázolom. És ez feltétlenül befolyásolja a közönség vélekedését is a dolgokról.
Renato Guttuso: La forza delle cose (A dolgok hatalma)
– A modern művészet egyik – mondjam így: – érdeme, hogy a rút, a disszonáns kimondására is jogot formált, bebizonyította, hogy a művészetnek nem csak a szép, a harmonikus ábrázolása a feladata, észre kell vennie a csúnyát, a visszataszítót is. Képeit nézve – például a Divina Commedia illusztrációit – feltétlenül észre kell vennünk, ön sem riad vissza attól, hogy a rútat láttassa. Miért?
– Nincs tökéletesen ismert jelenség. Nem szeretem a dogmákat. Az életben minden dinamikus, a valóságot ellentmondások alakítják, nem örök szép harmóniák. Ezt a felfogásomat jobban ki tudom fejezni a disszonáns láttatásával, hiszennyitottabb, tágabb, mozgékonyabb a körülhatárolt harmonikus formáknál. Talán Kafkának is van ebben némi része. 1937–38-ban olvastam írásait, s látásmódja mindenképpen befolyásolta az enyémet. Életműve a válságba jutott ember dokumentuma. Ez pedig egyáltalán nem a harmónia netovábbja, ugyebár?
– Azt hiszem, hogy amikor az ember egyáltalán nem is jelentkezik képein, például egy tájképen vagy csendéletben, tulajdonképpen akkor is róla „szól” az a kép. Város kifacsart citrommal és emberi koponyával, hegyek felszeletelt görögdinnyével… És mindenütt a Guttusóra jellemző kesernyés szájíz.
– Ez szicíliai örökség. A táj, a természet együtt szenved itt az emberrel. S bizony néha kifacsart citromhoz hasonlít.
– Olaszországban tudomásom szerint igen sok híve van a realista művészetnek. Kik ezek a művészek? Jelentkezésük szervezett formákban történik?
– A szobrászok közül elsősorban a világszerte ismert Marino Marinit kell említenem, de néhány igen tehetséges fiatalunk is van: Cerolli, Vangi, Bodigli. A festők között pedig Buoni, Buccione, Angeli. Törekvéseink – a realizmus közös talaján ugyan – mégis különböző irányúak. Hogy milyen szervezeti formákban történik ez? Olaszországban a művészeti élet szervezett formái csakis a galériákban jelentkeznek.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 25. számában, 1973. június 22-én.
