Múzeumaink fő problémája: hogyan formálja, fejleszti az intézmény korunk emberének esztétikai kultúráját. Az ország különböző művészeti múzeumairól szóló bemutató cikkek elsősorban a múzeumfejlesztés jelenlegi gondjait, a műgyűjtemények történetét, gyarapodási formáit firtatták. Azonban – ne feledjük! – a múltbeli felfogástól eltérően (amikor a hangsúly a gyűjtésen, a megőrzésen volt) ma első helyen a múzeum nevelő szerepe áll. Petre Oprea muzeográfust, a bukaresti Művészeti Múzeum Népszerűsítési, tanulmányi és dokumentációs osztályának főnökét kérdeztük meg arról, mit tesz a fővárosi múzeum látogatóiért, hogyan valósul meg a kapcsolat alkotás és befogadás között az ország legnagyobb művészeti múzeumában.
– A múzeum népszerűsítési osztálya háromféle formát dolgozott ki a közönséggel való kapcsolatteremtés érdekében. Ezek közül az egyik – a tanulók számára létesített lektorátus – egyedülálló az országban. 1968-tól működik és két részlegre oszlik: román művészeti lektorátusra (a X. századtól egészen a jelenkori művészetig) és a nyugati művészet lektorátusara (a reneszánsztól a XX. századig). Mindkét lektorátus évente öt művészettörténeti lecke előadásáról gondoskodik. (Egy-egy lecke több órát is felölel.) Ez úgy történik a gyakorlatban, hogy például a reneszánsz témájú lecke esetében az előadóteremben elmagyarázzák a tanulóknak a stílus sajátosságait, azután vetítés következik, a diapozitívek a világ múzeumaiban található jellegzetes reneszánszkorbeli alkotásokat mutatják be, majd a diákok az olasz festészet termébe vonulnak át, és itt a helyszínen képelemzésre kerül sor. Egy ilyen művészettörténeti „óra“ nem haladhatja meg az 50 percet. A kisebb osztályok számára három kiegészítő leckét is tartunk a festészet, szobrászat és díszítőművészetek technikájáról. Hetente 1200-1500 bukaresti tanuló fordul meg múzeumunkban.
– Milyen tanulmányi kritériumok alapján szervezik meg ezeket a leckéket?
– A tantervnek megfelelően az általános líceumok X. osztályának művészettörténeti tananyagát tekintjük kiindulópontnak. Különben is az Oktatásügyi Minisztérium és a fővárosi tanügyi osztály segítségét kértük e lektorátusok optimális működése érdekében. Az alapvető fogalmakkal a tanulók már az iskolában megismerkednek, a múzeumi órák az ismeretek elmélyítésére szolgálnak és nem utolsósorban múzeumba járásra szoktatják a tanulókat.
– Említette, hogy a lektorátuson kívül még kétféle formát dolgozott ki a népszerűsítési osztály a közönség vonzása érdekében. Melyek ezek?
– Az egyik: a megemlékezés. Az utóbbi években többek között, Medrea, Theodorescu-Sion, Steriadi, Bunescu, Tonitza, Iser, Şirato, Ressu, Luchian, Grigorescu, Petraşcu művészetét, emberi alakját idéztük. A gyakorlatban ez úgy történik, hogy felszólítunk valakit – írók, művészek előnyben –, aki személyesen ismerte az alkotót: mondjon el egészen közvetlen módon történeteket az illető művészről, beszéljen alkotási módszereiről. E népszerűsítési forma számunkra, múzeográfusok számára is tartogat előnyöket, hiszen így rengeteg, eddig nem ismert adatra bukkanunk. A harmadik módszer: a múzeumi est. A cél minél nagyobb számú, nemcsak képzőművészeti, hanem zenei, irodalmi érdeklődésű közönség vonzása. A program két részre oszlik: előadás és azt követően hangverseny, versmondás, filmvetítés stb. Aurel Baranga például a művészetek közötti kapcsolatokról, áthatásokról beszélt, ezután Halmos György zongoraestje következett. Edgar Papu A barokk szellem koordinátái címen tartott előadást, ezt barokk áriák követték Zenaida Pally, Octav Enigarescu, Cornel Stavru és mások tolmácsolásában. Évharmadonként egy múzeumi estet, havonta egy megemlékezést szervezünk.
– Míg a múzeumi est rendezésének szokása az ország más művészeti múzeumainál is dívik, az annyira hasznos tanuló-oktatás nem. Véleménye szerint mi ennek az oka?
– Egészen egyszerű gyakorlati oka van. A magyarázathoz szükséges megfelelő mennyiségű művészeti (kép, szobor) dokumentációval csak a mi múzeumunk rendelkezik. Mindenik múzeum természetes óhaja a gyűjteménygyarapítás.
– Az Oktatásügyi Minisztériumon kívül együttműködik-e a múzeum más fórumokkal?
– Hogyne. 1968–69-ben például egyetemi tanárok segítségét kértük ahhoz, hogy új pedagógiai módszereket vezessünk be előadásainkba. 1970-től az Akadémia Lélektani Intézetével dolgozunk együtt. Az esztétikai ízlésnevelésre vonatkozólag kaptunk hasznos tanácsokat. Megszívlelésükre a tárlatvezetői gyakorlatban nyílik alkalom. Ugyanakkor a torontói múzeumtól megérkezett annak az ankétnek teljes anyaga, mely a szociológiai és művészeti szemponból vegyes összetételű közönségnek a műalkotáshoz és múzeumhoz fűződő viszonyát vizsgálta az UNESCO égisze alatt. Mindezt népszerűsítési munkánkban hasznosítjuk.
– Tehát a múzeum tevékenységében jelentős szerepet játszanak a neveléspszichológia vívmányai?
– Feltétlenül. A művészetlélektani kutatások jelentékeny része – nemzetközi síkon is – az átélő érzelmeinek, a részvételnek, a beleélésnek, a mű hatására fellépő érzelmi képzetkapcsolásoknak a leírására összpontosul. Mi is rendeztünk Ion Vlasiu Menyasszony már ankétot, amelynek során azt vizsgáltuk, milyen a mai ember érzékenysége a modern művészet iránt. Abból a feltételezésből indultunk ki, hogy műélvezetről csak akkor beszélhetünk, ha a szellemi és érzelmi élet egyaránt „mozgósítva” van,
– Milyen a műélvezetben az értelmi és érzelmi tényezők aránya?
– Különböző lehet. Nietzsche például az „apollói” embert megkülönbözteti a „dionüszoszi” embertől. Az előbbi számára a művészet világa álomként, az utóbbi számára mámorként jelenik meg. Ha megpróbáljuk ezt lefordítani a pszichológia nyelvére, akkor az álomként leírt apoilói állapotot inkább a szellemi hatás túlsúlya, a dionüszoszi mámort pedig az érzelmek túláradása jellemzi. Mindenesetre az érzelmek részvételének foka nagyon különböző. A gyermekeket a számukra elérhető művészi benyomások egészen másképp ragadják magukkal, mint a felnőtteket. A görögök is hangos érzelmi kitörésekre ragadtatták magukat a színházban. A modern ember viszont sok esetben mindenekelőtt „hangulatot” keres a művészetben, vagyis az érzelmi izgalomnak valamilyen nem túl hangos, megközelítőleg egyenletes, tartós állapotát.
– Tapasztalatai alapján mi a véleménye, befolyásolható-e a műalkotás befogadására irányuló képesség?
– A képzettség, az iskolázás alakítja e képességet, kifinomultabbá, alkalmasabbá teszi az egyént a művészi alkotások megértésére. Természetesen a műélvezetben személyiségtényezők, temperamentum stb. is közrejátszanak. Ám egy percig sem szabad szem elől tévesztenünk a legfontosabbat: hogy a mű a közönséggel való lehetséges és tényleges kapcsolatában él. Az alkotás és befogadás sajátosságainak pontosabb megismerése – ez a mi feladatunk itt, közönségszervező munkánk mellett.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 2. számában, 1975. január 10-én.
