A dongóléptű táncosok Mesterét idestova tíz esztendeje ismertem meg, művészetét nem sokkal azelőtt. (Mulasztás volt, persze, ez így is, de hát a középiskolai művészettörténet-tanítás mogyoróhéjába jó, ha sikerült begyömöszölni a milói Vénuszt és a párizsi Notre Dame-ot, a jelenkori művészet mindenképpen kiszorult belőle.) Mondom, tíz esztendeje láttam először a Mestert. A mozivásznon sétált a fák között, fürkészte a törzsüket, simogatta őket, „szívverésüket” hallgatta. Lehet, hogy az én feledékenységem az oka, vagy talán a kép különös szuggesztivitása, mert bennem csak ez a motívum maradt meg a Vida Gézáról készített rövidfilmből, ez viszont kitörölhetetlen élességgel. Azóta már a műtermében is jártam, s mert közben a művészettörténeti bagázsim is gyarapodott, ma már tudom, hogy a szobrokat nem csak nézni kell, hanem beszélni is kell velük. Ki ne ismerné a mondást: a szobor azért van, hogy önmagáért beszéljen. Éppen ezért tévedés ne essék, nem akarom a Vida-szobrokat megmagyarázni (habár újabban igen hajlamosak vagyunk erre). Egyszóval, én Vida Géza szobraiban az ősi Máramarost keresem, s kevésbé érdekel az, hogy milyen távolságra kell lenniük a szemeknek a szájtól ahhoz, hogy például örömöt fejezzenek ki.
„Annak a világnak a művészi képét akarom adni, amelyet ismerek.” Vida Géza vallomása ez, s valóban, szobrászata elvitathatatlanul szülőföldje, Máramaros életéből, világából, történelméből fakad, ő mondta, hogy nem lehet csak úgy, felületesen „dokumentálódni”, hanem ott kell élni az emberek között, hogy megérthesük őket és a művérszétnyelvénbeszélhessünkróluk. Vida szobrászatának gyökere van, tömény hovatartozása, földrajzi meghatározottsága. Ezek a szobrok elválaszthatatlanok Máramarostól, mint ahogyan alkotójuk sem tud hosszú időre megválni e vidéktől.
Alakjaiból a szülőföld szelleme, embereinek gondolatvilága, életkedve robban elő. Mintha a térbe domborodó plasztika ősi törvénye kelne itt új életre, s a fában bányászok, favágók, parasztok ereje testesül meg. Brâncuși szerint a faragás az igazi út, amely a szobrászt művészetéhez elvezeti, de ez az út igen veszélyes is lehet a „járatlanok” számára. Mert kétféle bátorság van: a naivok és a mesterek bátorsága. A pásztorember, ha lenyes egy faágat és bonyolult motívumokat kezd rá faragni, előzetes vázlatkészítés nélkül teszi, óriási biztonságérzettel. Vida Gézában mindkét bátorság megvan: a gyermekkorból megőrzött ösztönösség („bicskával a párnám alatt aludtam”), és a szoborszerkesztés tudatossága. Jól ismeri választott anyagának természetét, akárcsak legendás elődei, a máramarosi fafaragók; tökéletesen tisztában van a rostok, az évgyűrűk tulajdonságaival. Lényegre összpontosított közlésmódja a nép művészet vonalbeszédének erélyes akcentusát őrzi, sezttámasztjaaláaszerkezetszigorúsága, mely állításának erejét is megsokszorozza.
Brâncuși óta bensőségesebb lett a népművészet és képzőművészet viszonya. Nem akárkire, zsenire hivatkozhatunk. Ám kételyeink is támadnak. Visszhangra találhat-e a paraszti közösség művészetének szelleme a ma már erősen iparosodott társadalomban? Kollektív szépélménnyé válhat-e egy népi struktúrájú képzőművészet akkor, ha már az ihlető népművészet kihalófélben van? Vida Géza művészetének ismeretében is igenlően kell erre válaszolnunk. A faragás nála – akárcsak a nép művészetben – áthághatatlan szabályoknak, hagyományoknak engedelmeskedik, s szigorú műhelygyakorlat alakította.
A bányamitológia ihlette alakjaiban a népballadák spontán szépségét és élethitét teremti újra, erőltetett „balladai homály” nélkül, mert világában mindent értünk és érzünk. A nép lelkiségében és magatartásában kialakult humánumot mélynek és igaznak ítéli és úgy véli, hogy hasonló mélységet ennek megtagadásával nem is lehet kialakítani. A jó, az „ideális” az ember vágya, és ezt az ideális emberit soha el nem érhetjük, ha menekülünk az emberi formáktól. Szobrai a mesének, balladának visszaadták valóságlényegét és a valóságot a legenda dimenziói felé tágították.
Komolysággal és indulattal vágott neki egy konvencióktól mentes és mindenki számára érthető igazság keresésének. Fenséges tartású, ugyanakkor szenvedélyes erejű figurák születtek így a keze nyomán: rusztikusak, robusztusak, mozdulataik szigorúak és kimértek. Vida nem a helyi pitoreszk vonások megörökítésére törekszik, hanem a belső értékek megfogalmazására. Az egyszerűség mély humánummal telítődik: a nép emberének szerény és hallgatag heroizmusa ez.
Vida Géza művészetében nyomon követhető az út a formák látványosabb külső mozgalmasságától egy mind jobban megfigyelhető belső kiegyensúlyozottságig, de anélkül, hogy ez a szobrászat valamit is veszítene vitalitásából, kifejezőerejéből. Alkotóvilágában csakis az emberinek van értéke. Szűkebb szülőföldjén mindenütt erdők várják a Mestert, hogy fáikban szobrot „fedezzen fel”, hogy „embert faragjon” belőlük. Mert Máramarosban, ha sokáig nézzük a csodálatos formájú követ, a fát, a gyökeret, lassan-lassan emberi alakot kezdenek ölteni.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 10. számában, 1973. március 9-én.
Vida Géza (Nagybánya, 1913. február 28. – Nagybánya, 1980. május 11.) nagybányai szobrászművész. A fafaragás nagy mestere volt, ritkán használt követ. 1974-től a Román Akadémia levelező tagja. Vida György (1946) művészettörténész apja.
Művészeti tanulmányait szülővárosában, a nagybányai művésztelepen, Ziffer Sándornál kezdte, akinél modell után rajzolt. A második világháború idején, 1942-1944 között bejutott a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol Bory Jenő szobrászművész lett a mestere.
1944-ig tagja és kiállító művésze volt a kolozsvári Barabás Miklós Céhnek. 1947-től kiállító művésze volt a nagybányai és az országos romániai tárlatoknak. Állami megrendeléseket kapott köztéri szobrok megalkotására, díjakban, elismerésekben részesült. 1950-ben kinevezést nyert a nagybányai művészeti középiskolába, majd 1954-től annak igazgatója lett. (Wikipédia)
