Szervátiusz Jenő hetvenéves
A homo ludens egyidős-e a homo sapiens-szel? Többen feltették már ezt a kérdést. A szép formák alakításának igénye egyidős-e az emberrel? Talán igen. Mindenesetre a szobrászat – persze mágikus célzattal – valamikor az idők hajnalán született, dús idomú Willendorfi Vénuszok képében. Azután újból feltűnt Egyiptomban, lényegére „meztelenítve”, architektonikus méltósággal, később oszlopba olvadtan vagy szuverén hősként, pogány görög istenek és atléták alakjában. Zeuszok és Héraklészek gyermekien szelíd báját, szertelen optimizmusát magabiztossá ridegítette, „férfiassá” savanyította a római művészet. A hindu templomokban a szobor érzéki öleléseket ábrázolt, kidomborodó öleket és derekakat, táncban vonagló karokat.
De ezzel nem merült ki a szobrászat minden lehetősége.” Amikor Dél-Franciaország románkori templomaiban feltűnt, már új szépségek ígéretét hordozta. Szédítő magasságok után áhítozott, hiszen eddig annyira kötötte, húzta magához a föld. Kitört béklyóiból, karcsún, ívelően szökkent a magasba, gótikus tornyok grandomániájával vetekedve. Pedig már azt hitték, hogy meghalt a szobrászat. És aztán jött egy firenzei, aki eszközéül használta, hogy mindent elmondhasson, amit csak el lehet mondani szenvedésről és dacról, megbocsátásról és bosszúról. Az újkor hajnalán az ember új mítoszát teremtette meg szobrászatával. Miután azonban a barokk művészet görcsös vonaglásaiban ismét „megsemmisült” az anyagformálás művészete, ezzel azután végleg meg is szűnt kollektív szépségideálok, általános érvényű koreszmék kifejezője lenni.
A tizenkilencedik században születő individualizmus, az egyéniség előretörése, térhódítása a művészetbe is bevezette a „szabadalmazott termék” fogalmát. Ki-ki kísérletezhetik, formálhat a saját szakállára, a mást-akarásnak immár teljes joga van, s ha Dürer és Tizian idejében egymást másolgatták a művészek, az utánérzés ma már lealacsonyító jelző. De vajon az emberben nem maradt-e meg a nosztalgia a közös szépségeszmények iránt? Hiszen a letűnt korok művészete mindenekelőtt az emberi vélemény biztonságát jelentette, hitet sugárzott, amiben mindig meg lehetett kapaszkodni, ítéletet, amire mindig hivatkozni lehetett. S az ember túlzott individualizmusa nem jár-e együtt közömbössé válásával, elidegenülésével? De mi lehetne a századvég emberének eszménye? Hiszen már egészen beleszédülhetett a technika és tudomány felfedezéseibe, a rengeteg információ valóságos útvesztővé vált számára.
Zoran Pavlovič jugoszláv esztéta írja: „A negyvenes években kezdődött atomkorszak olyan új mítosz után kutatott, amelyben többé nem az ember-isten dominál, de amelyben nincs helye az abszolútum törvényei és az emberi nem beavatatlan egyedei között közvetítő passzív embernek sem. (…) Az ember mítosztalanná vált, és kezdett kialakulni a mítosztalan ember mítosza.” Csakugyan nincs más lehetőség? Van már a művészetben pszichikai automatizmus és action painting: egymásba folyó, egymást pusztító festékcsordulatok. Ez tény. Tehát csakis a cselekedet döntheti el – és nem elméletek –, hogy lehet-e szembehelyezni ezekkel egyetemes művészi igazságot, esztétikai valósággá alakított erkölcsöt. Csakis ténnyel lehet érvelni amellett, hogy a világot az ember nem csak izgága sejtek és atomok halmazának látja, és az „atomkorban” is lehetséges képzőművészet, amely eltér ugyan a régitől, ám rokon vele, megvan benne a rendteremtési szándék, és lázasan kutatja a hagyományos és az avantgarde közti szintézist.
Művekkel lehet csak bizonyítani az értékek létét és érvényét. Szervátiusz Jenő ezt teszi. Július negyedikén ünnepeljük hetvenedik születésnapját, és jólesik ebből az alkalomból ismét elmondani – bár számtalanszor elmondtuk már róla, ha nem is éppen ezekkel a szavakkal –, hogy szobrászatában az ember új mítoszát teremtette meg. Népművészetben – e legkollektívebb alkotási módban – gyökerező ízlést, életérzést, formanyelvezetet oltott modern anyagalakítási álmokba, s így épített hidat ősi kultúra és korszerű kiiejezésmód közé.
Ünnepi tisztaságot áraszt magából ez a művészet. A hagyományt mindig a pillanat értelmezi, amelyben feléje fordulunk. Korunk civilizációjában könnyen egzotikummá, kuriózummá alacsonyodhat a népi, ha ereklyeként kezeljük a művészetben és nem az újjal egyenrangú motívumként. Nagyon régi jelek kelnek új életre Szervátiusz szobrászatában. Az alkotás tavaszának ártatlansága van meg benne, emlékezés, bűbáj, varázslat fonódik össze, s létrejön az a „valami” (lám, ilyenkor már akadozik a nyelv a vizuális művészet jelei előtt), ami megállítja az embert, valami bálványszerű, valami csodás, ami mögött nemcsak a forma, hanem egy egész kultusz rejlik: az ember kultusza. Népballadák ihlette kompozícióiban ezek látomásszerűségét, ugyanakkor szigorú megszerkesztettségét menti át korunk számára. Cantata Profanája a bartóki zene dallamvonalát fordítja térformák „nyelvére”. Bartók az ősi román kolinda szövegére írt kórusművében apák tévedésével szemben fiúk igazát, a megkínzott, megalázott emberiség tisztaság utáni vágyát fejezte ki. „A mi szájunk többé nem iszik pohárból, csak hűvös forrásból.”
Szervátiusz jávor-domborműve a bartóki gondolathoz simul, s ez nem is esik nehezére, hiszen a szobrászművész is a mindenkori emberi tisztaság, szabadságvágy kifejezője. A mű baloldalán a megdőlt fa, mint a nagy természet védi a fiait hazaváró anyát, az íj szinte bezárja, befogja az önzésébe rekedt apát, s iszonyúan feszül neki a szarvasoknak. „De mi nem megyünk. Az apának és legkedvesebb fiának drámai párbeszéde a dombormű jobboldala felé fokozatosan lehiggad, a feszültséget feloldja a szabadba bőgő szarvas felfelé törő vonalritmusa, s egy másiknak a forrás felé hajló, kecsesen lágy íve. A Cantata Profanában is, akárcsak Szervátiusz Jenő újabb nép- ballada-kompozícióiban, mintha az ősi mesélők egyenletes, megnyugtató, megzavarhatatlan előadásmódja támadna életre, akik homályos vagy akár félelmes dolgokról is nyugodt-szelíd en szólnak.
S mi más lehetne alkalmasabb anyag e mondanivaló közlésére, mint a fa. Kerékgyártó elődöktől örökölte – ő maga is inasként – a titkot, hogy meg kell őrizni a fa mértékét és méltóságát, csendjét, meghallgatni türelemre intését. „Az anyagban benne van a mű, a művésztől függ, mit hoz ki belőle” – mondta egyszer. A fa sejtelmes, „romantikus” anyag. Él, alakul, amíg van; lemérhetően őrzi évgyűrűiben az esőket, szeleket, forró nappalokat.
Ám Szervátiuszban megvan az a vágy is, hogy ellenállással találkozzék, amit le kell győznie. S ilyenkor nem is a fával küzd. A göcsörtös fa ágainak világa például megannyi antropomorf forma. Fájdalmasan ránduló inak vagy érzéki idomok ezek az ágak, a művész meg mintha az erdő táncjátékának démonikus, máskor tréfás táncmestere lenne. A fafaragó-szobrász csak befejezi azt a munkát, amelyet a természet erői kezdtek el, s a természet alakzatait áthatja az ember formavilágával, érzelmi létünk remegésével. S azt is jól tudja, hogy ha a szobrász azt formálja meg, ami embervoltunk lényege, ám eddig formátlanul feszengett bennünk, mindenkor megértésre számíthat.
A népművészet: az időtlenség művészete, a portré: az örök ember portréja. Ez magyarázza Szervátiusznál egy arc, egy kifejezés gyakori ismétlődését: asszonyalakok kóré-mosolyát, férfiak szigorú-szögletes vonásait. Mintha kicsit saját képére és hasonlatosságára faragná ezeket az alakokat. 1956-ból származó Önarcképén érezni az alakító vasszerszámok könyörtelen súlyát s a lágy hajlatokban a fékező kezet, a szörnyű és nagyszerű birkózást, mintha a művész belső énjének hieroglifái lennének a vonalak, felületek. Így csak fában lehet beszélni az Emberről, arccsontra eső fényekkel és barázdákban ülő árnyékokkal. Emlék, élmény, látvány, anyag, formálóeszközök kölcsönös teljessége jön létre, anyagszerűség és emberi mondanivaló összhangja. A líra szelíd világa nőalakjaiban, formák enyhe domborzataiban valósul meg, a drámaibb, töredezettebb formák férfialakjaiban jutnak megfogalmazásra. S nemzedékek váltják egymást, soha meg nem szűnően, drámai-lírai összefonódásokban… S ha éppenséggel torzót farag Szervátiusz, ez nem töredék jellegű, ha nem befejezett, önmagán belül záródó egész. Nem kíván kiegészítést, sőt el sem tudnék képzelni folytatását.
Szervátiusz Jenő szobrászata azt példázza, hogy az ember egyaránt magában hordozza a sötétséget és a fényt, az építés és a rombolás vágyát, a hitet és a kétségbeesést. S azt is megmutatja – kivételes képesség! – ami a műalkotás és szemlélője közé ékelődik: magát a percepciót, objektivizálja a látást. Szobrai elé mindig úgy állhatunk, hogy most újra – tízedszer vagy századszor – megismétlődik előttünk keletkezésük.
Szervátiusz szobrászata szinte időtlen, az anyagot formáló-faragó mindenkori ember vágyaiból-akarásaiból fakad, s korszerű is, éppen azért, mert a művész mindig hű önmagához.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 27. számában, 1973. július 6-án.
