1970-ben Măgurán megszületett az első romániai szobrászati alkotótábor. Măgura után az aradi, babadagi, medgidiai, bukaresti és árkosi alkotótáborok is megnyitották kapuikat. A legifjabb: a gyergyószárhegyi, az idén első ízben toborzott művészeket.
A vidék, a táj, a fenyvesek, a szelíd hajlatú dombok, a párás levegőég, a Lázár-kastély romjai, a kolostor valóban „festői környezet”; az itteni márvány, travertin, bazalt és fa szobrászálmokat ébreszt. Talán éppen ezért – az előző művésztelepektől eltérően – Szárhegyre egyaránt hívhatott a szervezőbizottság festőket, szobrászokat és grafikusokat.
Sok-sok tettvágy, jószándék, nem csekély erőfeszítés hívta életre a gyergyószárhegyi alkotótábort. A vágy, hogy Hargita megye is büszkélkedhessék művészteleppel. Vállalati igazgatók segítettek, a Képzőművészek Szövetségének Hargita megyei fiókja, a megyei Szocialista Művelődési és Nevelési Bizottság, Oprea Ion a megyei pártbizottság részéről és a megyei lap, a Hargita szerkesztősége, a lelkes szervező Zöld Lajos személyében. (És, nem utolsósorban, a művésztelep nagy háztartásában nélkülözhetetlennek bizonyult a helybeli Marosfői házaspár közreműködése is.)
Rengeteg tennivaló akadt. A művésztelep színhelye, a volt ferencrendi kolostor műemlék maga is, restaurálásra szorult. Szobáit lakhatóvá kellett tenni, bútorokkal berendezni, folyamatos ellátást biztosítani a részvevők számára. Az épület helyrehozott szárnya szűknek bizonyult, így az iskola termeit is igénybe vették, leginkább műtermeket rendeztek be itt.
Augusztus 3. és 31. között zavartalanul működhetett az alkotótábor. Sokat jelentett Kovács Dénes és Maszelka János telepigazgatók fáradságot nem kímélő munkássága. A táborban dolgozó Balázs Imre meg is jegyezte, hogy a jövő esztendőben ne képzőművészek lássák el az adminisztratív teendőket, hiszen ez az alkotás rovására mehet.
A szervezés és a meghívott művészek tevékenysége jóvoltából a telep – eseménnyé vált. Bízvást elmondhatjuk, hogy nemcsak megyei, hanem országos szinten. A tábor a teremtő aktus azonnali gyümölcsöztetésének színhelye lett. Több mint kísérlet. Közösséget formált – mert bizonyos életstílust is követelt. Termékeny művészi viták és tanácskozások születtek itt, előadásokat szerveztek és a Szárhegyi Művelődési Napokat, zenés-táncos műsort a kastélyban, a képzőművészek tiszteletére.
A művészek közül sokan egész időszak alatt itt dolgoztak, de voltak olyanok is, akik csak néhány napra látogattak el ide. A szobrászok a szabad ég alatt dolgoztak, hatalmas kőtömbökkel birkóztak meg – nem hiába mondják, hogy a szobrászat a szellemi és fizikai erő ötvöződése. Viszont nagy gondot okozott az anyag megválasztása. A művészek kénytelenek voltak a már idehozott s gyakran nem megfelelő kőtömbökhöz hangolni elképzeléseiket. Szobrászatra alkalmas márvány csak kevés akadt, pedig a szárhegyi márvány jó minőségű, csak éppen robbantják és nem bányásszák, emiatt sohasem lehet tudni, mikor és hol reped szét munka közben. A festők közül a legtöbben a szabadban „kószáltak”, akvarellek, pasztellek, tus- és szénrajzok egész tömege lett egy-egy felderítő út eredménye.
Színvonalas kiállítás tanúskodik a szárhegyi alkotótábor munkájáról. És a képzőművészek „arcképcsarnoka” Nagy P. Zoltán fotoriporter jóvoltából.
A reneszánsz kastély Kovács Dénes restaurálta bástyájában rendezett tárlat a zsűri hozzáértését, igényességét is dicséri. A Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács bukaresti kiküldöttje, Oprea Viorel a megnyitó beszédben hangsúlyozta a szobrászok munkájának jelentőségét, akik valóban reggeltől estig „ütötték a követ”, s külön kiemelte Gabriela Manole Adoc, Kovács Ernő és Székely László nevét. (Baász Imre plakátja a telep jelképévé avatta Székely László Madár című márványszobrát.) A szobrok immár Szárhegy tartozékai, a fenyvesalji tisztás díszletei.
Maradéktalanul összhangba kerültek a természet felkínálta környezettel. A legalkalmasabb helyet megtalálni, ahol a szobor uralkodik a tájon, ugyanakkor hasznosítja a természeti adottságokat – nem könnyű feladat. A telep szobrászai megtalálták a helyes megoldást, a földi környezet kiemeli alkotásukat, felül pedig az ég folytatja, a nap is mintha innen, a fehér kőfészekből emelkedne az égre és ide is térne nyugovóra.
A festők és grafikusok két-három munkát adományoztak Szárhegynek (összesen 340 000 lej értékű munkát hagytak itt az alkotók). Amint Zöld Lajos is említette, a művésztelep kitűnő alkalom a művészet és közönség találkozására, arra, hogy a szárhegyi lakosság színvonalas alkotásokkal ismerkedjék meg, és őzikés falvédőjét esetleg művészi értékű akvarellel helyettesítse. Sok a tájkép és a pasztell, akvarell, kevés az olajfestmény. Balázs Imre meleg tónusú figurális kompozíciói. Török Pál kitűnő sűrítőkészségről tanúskodó olajképei jelentenek kivételt. Szintetizáló tájszemlélet jellemzi Dumitrescu Mircea, Gaál András, Kusztos Endre, Márton Árpád, Paulovics László, Simon Endre és Sövér Elek alkotásait.
A telep nagy meglepetése: Kiss László. Székelykeresztúron él, alig hallottunk eddig róla. Vöröses tónusokban festett Kémények című olajképe kifejező ereje, kompozíciós összhangja révén a tárlat egyik legszebb képe. Mindez bizonyíték arra, mit jelent egy alkotótábor munkahangulata művészeink számára. A grafikusok közül metszetkészítéssel egyedül Baász Imre foglalkozott. Henger híján villanykörtével. Az eredmény mit sem árul el az előállítás nehézségeiről – dinamikus ritmusú linómetszetek születtek a villanyégő „hengerlése” nyomán.
Szeptember elsejére elnéptelenedett a művésztelep környéke. A Hargita megyeiekre most újabb tennivalók várnak. Rendbeteszik a kolostor másik szárnyát, hogy műtermeket rendezhessenek be ott is, optimális alkotási feltételeket biztosíthassanak. A szervezők tele vannak tervekkel. Gaál András, a Képzőművészek Szövetsége Hargita megyei fiókjának elnöke elmondta, hogy az alapító tagok közül sokat visszavárnak jövőre, de újakat is hívnak. A szárhegyi telepnek új értékekkel kell tekintélyt szereznie a hazai művészeti életben.
Megjelent A Hét V. évfolyama 37. számában, 1974. szeptember 13-án. (A képeket beillesztette: u7szerk.)
