Üvegszobrok az Athenaeum kistermében
Két évszázad óta Velencében az üvegtárgyak elsősorban azért látnak napvilágot, hogy a várost elözönlő látogatókat vásárlásra csábítsák, s a lagúnák városának bevételét növeljék. A matéria elsőrangú: a muranói üveg. Nemzetközi tekintély, akárcsak a limoges-i porcelán. És két évtizede a velencei Egidio Constantini tevékenysége nyomán az üvegszobrászat (a tizennyolcadik század óta először!) a művészet rangjára emelkedett. A Fucina degli Angeli (Angyalok lángja) – varázsműhely lett. A mester költői, már-már csodatevésre törő emóciói folytán a legtörékenyebb és legváltozékonyabb anyag mesevilággá változott, fények, színek villódzó álomvilágává. Az üvegtárgyak szemkápráztató csillogást árasztanak. Az üveg művészete – a tűzben izzó anyag szeszélyes formaváltozásaival: a bátorság művészete. Alberto Cavallari műkritikus szerint a műhelyben a művészet győzött a csupán turisztikai profitszerzésre törekvő foglalatosságokkal szemben.
A szobrok századunk nagyjainak rajzai alapján készültek. Ezek közé tartozik Pablo Picasso, Marc Chagall, Max Ernst, Hans Arp, Jean Cocteau, E. S. Matta, Mark Tobey. De Constantini darabjai unikumok, ha egy rajz nyomán két példány készült is, azok sohasem hasonlítanak egészen egymáshoz. Az üvegművésznek sikerült átadnia az eredeti tervek, elképzelések szellemét, ugyanakkor nem tudott ellenállni a kísértésnek: felindultságában újat alkotott.
Megrendezték az első kiállítást, és az hamarosan világkörútra indult. Közülük a legújabbat, a harmincnyolcadikat a bukaresti közönség az Athenaeum kiállítási termeiben láthatja. És meggyőződhet arról, hogy Constantininek sikerült felébresztenie hosszú álmából a velencei üvegművészet virtuóz szellemét, s egyben a jelenkori művészet „reménykedéseinek” szintjére emelnie.
A jelenkori képzőművészet arra törekszik, hogy összhangot teremtsen a kimondás vágya és a formákat csupán sugalló szerkezetek között, oly módon, hogy az a világ új értelmét rejtse. A tiszta létezés magmájába új plasztkai törvények értékeit sűríti. A kiállítás azt bizonyítja, hogy az üveg kiválóan alkalmas ezeknek az elképzeléseknek hordozására. Fel nem bontható pillanatokat örökít meg. De ezek a momentumok az örökkévalóság részei. A tárgy indulatkeltő alkalommá válik. A megvilágítás vibrálásában plasztikai érzékletesség és poétikus lendület fogja össze a felületeket. Az üvegben tér lakozik, ugyanakkor teret foglal. Megfagyott anyag, de gyengédséggel telített. Az üvegben különös, furcsa képek váltakoznak, szinte romantikus forgatagban – és a határtalanság érzetét keltik. Az anyag lenyűgöző formák kozmikus eksztázisának színhelye lehet… Ebben pedig fény, tér és vonal örök kapcsolatát lehet felfedezni.
Az üvegszobrászat próbálkozásait természetesen vita kísérheti: mennyiben átgondolt az üvegalakítás, mennyiben véletlenszerű? Hogyan valósul meg a szimbiózis üvegműves és képzőművész között? Hol vannak a grafikai elképzelés és az üvegbe való átültetés határai?
A kiállítás felvetheti ezeket a problémákat; formák széles skáláját tartalmazza, a hagyományostól, a figuratívtól egészen a nonfiguratívig. Raymond Dauphin zöldes fényben játszó portréja, Miriam elnyílt szemével-szájával mintha egy örök sikoly megszemélyesítője lenne. Karel Svolinsky Szentje középkori formák aszketizmusát átszellemült finomsággal párosítja. Max Ernst sakkfiguráiban arra törekszik, hogy törékeny, mulandó formák súlyt, tömörséget nyerjenek, talán ezért adja A halhatatlanok elnevezést is ezeknek, habár formavesztésre alkalmat adó „ütközetről” van szó.
A kiállítás leginkább magával ragadó darabjai Paul Jenkins Jelenségei. Emitt a primitív nyerseséget, erőszakot magas fokú érzelmi feszültség kifinomult bájával párosítja, amott a keleti művészet kalligráfiáját a nyugati művészet jelképrendszerével egyesíti. Az üvegtömbökbe örökké változó formákat lehet beleérezni, sőt belemagyarázni. Egy változás – egy pillanat. Így jut el az alkotó ahhoz, hogy formáiban a pillanat tisztaságát, abszolútumát örökítse meg, a jelenséget pedig csodálatos lényegére emelje.
Az üvegszobor tűzben születik. Az ember az idők hajnalán istent is imádott a tűzben. Elődeink a világ, az élet keletkezését vezették vissza erre az őselemre. S az ember ma is szeret rácsodálkozni a tűzre, belefeledkezni a lángok örvénylő játékába. Velencében a tűzből szobor fogant, például Robert Scherer megbabonázó szemei vagy Emanuele Bellini vörhenyes fényben izzó ördög-keze. A parázs és tekintet foglyul ejtő varázsa.
Megjelent A Hét II. évfolyama 5. számában, 1971. január 29-én.
Kiemelt képünk: Pablo Picasso 1954, Egidio Costantini, Fucina degli Angeli.
