Hatszáz évvel ezelőtt Szent György a lovagok eszményképe volt; a legenda szerint bátran szembeszállt a sárkánnyal, hogy fogságából kiszabadítsa a kappadóciai királylányt. Így látták és formálták a Kolozsvári testvérek is világhírű szobrukon.
Tempora mutantur!
Korunk művészi szemléletmódjára jellemzőbb ez az alak, a búsképű lovagra emlékeztető, aki lándzsájával inkább böki, mint döfi a szinte-játék sárkányt. Ahogyan P. Pongrácz Antónia látja és alakítja fémdomborításában.
Kalapácsütései nyomán a sík megindul a térbe, és elénk formálódik a groteszk vonásokban gazdag lovaskép: szögletes és lágyan hullámzó vonalak ritmikus váltakozása.
De nemcsak játékos könnyedség, hanem átgondoltság is jellemzi az alkotást. Ismert eseményeknek ismert története, konvencionális ikonográfiái, mozzanatai, képelemei lehetnek. Ez a kép súlypontjaival, ütemével, szerkezetével alkalmazkodik a konvencióhoz. Vagyis: események emlékképeit idézi fel. Idővel azonban friss nézőpontok alakulnak ki, gondolataink is szétomlanak, és újra kell emlékezni, új stíluseszményekhez kell igazítania történelemről valló formát. Szükségszerűen formálódik a kép is. P. Pongrácz Antónia a régi elemeiből alakítja itt újszerű szintézisét. És sikerül elérnie azt, amit csak a jó műalkotás érhet el: amíg előtte állunk, az alkotó szemével látunk.
Kiemelt kép: Raffaello: Szent György legyőzi a sárkányt
A szerkesztő megjegyzése
A papír, amelyen A Hét ötven évvel ezelőtt megjelent lehetetlenné tette rendes reprodukciók közlését, egyetlenegy szempontból mégis elégedettek voltak az alkotó művészek: avatott, nem ritkán lelkes kritikát kaptak, megismerte nevüket a világ.
Most, az Új Hétben volna lehetőség színvonalas képeket közölni, ám elég ritkán találjuk éppen a „megzengett” munkákat. Gyakran kényszermegoldásként „valami hasonlót”, legalábbis odavágót, a cikk témájához illőt teszünk ki a főoldalra.
Mint most is, remélve, hogy Raffaello alkotását nem fogják összetéveszteni a P. Pongrácz Antóniáéval – és viszont… Bár ha látnánk utóbbit is…
