Mátyás József művei – grafikák, festmények egyaránt – már első látásra szűkszavú, erőteljes formataglalásukkal lepnek meg. Óriási erő, lendület hordozói. Nem is csoda, hogy ez az erő „felrobbantja” a formákat – ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy a részek rendszertelenül kavarognának, nyüzsögnének egymás körül; higgadt nyugalom, mérlegelő akarat uralkodik itt.
Az alkotó nyilvánvalóan ezt a rendet, szigorúságot szereti, erre vágyik maga körül. Alkati kérdés ez. Nem kevés akarat, elszántság kellett ahhoz sem, hogy 1956-ban a kolozsvári képzőművészeti főiskola elvégzése után csatlakozzék ahhoz a képzőművész csoporthoz, amely elindult a Zsil völgyébe „szerencsét próbálni”, művésztelepet alapítani, szűz talajon, ahelyett, hogy valamelyik már kialakult művészközpontban telepedett volna meg. A bátor kezdeményezők közül sokan odahagyták már ezt a vidéket, Mátyás is néhány kilométerrel arrébb költözött, Dévára, de megmaradt e specifikuskörnyezet képi ábrázolójának.
Egyik fametszet-sorozatának címe: Ének az embernek. Ének az embernek, az itteni emberről, tájról, keményen taglalt formák, kiterebélyesedő, összeszűkülő tömör fekete foltok nyelvén.
Mátyás József, ha fest, akkor sem vonhatja ki magát az erő igézete alól. A Ballada monumentális női alakja a felfoghatatlan erőnek, mágikus parancsolásnak és az éteri-jeges testetlenségnek különös ellentéte.
Minden világos, egyértelmű a Mátyás József-művekben. Nem a képzeletünket ösztökélik, „csupán” megcáfolhatatlan igazságokat akarnak közölni, a tőmondatok szűkszavúságával.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 33. számában, 1973. augusztus 17-én.
