Cipófejű, tágranyílt szemű alakok mindenfelé. Lábuk aránytalanul kicsi fejükhöz képest, úgy tűnik, hogy cirkuszi egyensúlyművészekhez hasonlóan hordozzák keskeny nyakukon a „természet” e furcsa alkotásait. Óriás fejű, gyermeteg tekintetű alakok mindenütt: holdbéli tájakon és ósdi kerítés mellett, virágcsokorral vagy mankóval kezükben, csodálkozó arcú hölgyek – holmi hattyúk és régimódi, cilinderes gavalérok társaságában. Jópofák, finomabban: humorosak, de leginkább groteszkek ezek a figurák.
Kopacz Mária művészi világára kitűnően illik a groteszk jelző. Rézkarcaiban nemcsak a figurák, torzak a közöttük lévő kapcsolatok, összefüggések is. Ezek a torzítások néha akaratlanok, máskor szándékosak, a véletlen játékos továbbfejlesztései. Alakjaira mintha nem hatna a nehézkedés törvénye, lebegnek az űrben, függőleges vagy vízszintes helyzetben. A grafikust – úgy tűnik – egyáltalán nem érdeklik a test méreteinek, az arcvonásoknak és taglejtéseknek „előírásszerű” ábrázolási lehetőségei, minden szabályt felborít annak érdekében, hogy meglepetést és pajkosságot varázsoljon elő grafikai lapjain.
Van Gauguin-nek egy bizonyára sokakat zavarba ejtő mondása: „Ha valakiről azt mondják: jól rajzol, ez azt jelenti, hogy nem tud jól rajzolni. Nem nevezhetjük jónak az akadémikusok grafikáját, sokkal inkább Renoirét, aki pedig soha nem tudott rajzolni. Nála semmi nincs a helyén, de az izgalmas fény mágikus hatása elragad bennünket.” Gauguin szemében a tananyagszerűen elsajátított rajztudásnak nincs semmi értéke, csakis a „semmi nincs a helyén” van hatással rá. S a maga módján igaza is van. Mert hiába van minden a helyén, ha a kép csak ábra, leckefelmondás. Hajlamosak vagyunk arra, hogy ha a látvány egyik motívuma nem illeszkedik a már megszokott szemléleti keretbe, meg se akarjuk látni, kizárjuk világunkból. Márpedig ezzel szegényebbek leszünk. Kopacz Mária célja éppen az, hogy legyőzze a bennünk levő szemléleti beidegződéseket, gátlásokat. Igaza van, hiszen a ma embere nem rekedhet meg a művészettörténeti konvenciók összegezéséből teremtett formavilág mellett, különben is, a képzőművészeti kultúra nemcsak formai ismereteket jelent, hanem a kifejezést, főleg az önkifejezés igényességét. Azt a bizonyos, Van Gogh észlelte „láthatatlan acélfalat” döngeti ő is, amely tudásunk és érzéseink között mered.
Mi is az a tudás? Kopacz Mária esetében az, hogy rendkívül finoman szemcsézett felületeket képes kialakítani. A fekete és fehér egymásra hatása csendes harmóniát, a formák szürke-szép együttlétét eredményezi rézkarcain. A szürke sok mindent jelenthet, szürke például a köznapi használatban egy esős nap, vagy szoktunk szürke hétköznapokról is beszélni, vagyis a szürke legtöbb esetben a jellegtelen szinonimája. Kopacz Mária kitágítja a szürke lehetőségeit, s nála súlyos szürkéről, friss szürkéről, sőt meleg szürkéről is beszélhetünk. Másutt élesebb az ellentét: fehérre sápadt, feketévé szenesedett felületek váltogatják egymást. A szürke voltaképpen összekötő elem közöttük, sokszor a figurák köré szövődő háttér, amely állandó gomolygásban van, sűrűsödik, ritkul. A háttér – egyenrangú fél, kölcsönhatásba lép az alakokkal, házfalakkal, magába fogadja őket, válaszol formai üzenetükre.
De ami elsősorban megragadja a nézőt Kopacz Mária grafikáiban, az nem a felületek formai kiképzése, hanem az alkotások különös művészi világa. Emberközponti világ ez, de valahogyan a gépektől „megfosztott” emberiség világa. Az alakíthatóság univerzumát teremti meg, a modern ipari civilizáció, a szabványos megállapodottság ellentétét. A technika prognózisaival kiűzi a jövőből a jövőbeliséget, a művészet viszont arra hivatott – ezt az üzenetet közvetítik Kopacz Mária képei –, hogy megmentse az életet a szabványoktól. Különös nosztalgiát sugároznak ezek a rézkarcok, nosztalgiát a gyermekkor látásmódja iránt is, vágyódást a rácsodálkozásra, a rátalálás frisseségére, a naiv biztonságra.
Hiszen a naivitás lehetőséget teremt a hétköznapi logikától eltérő szerkesztésre, képalkotásra. Művészete gondolati előfeltételeként néhányan a szürrealizmust emlegetik. De Kopacz Mária nem kötődik iskolásan ehhez az irányzathoz. A természeti elemek önkényes átköltésével, csoportosításával valóban a szürrealizmusra jellemző látomásszerűség érzetét képes előidézni. De a pszichikai automatizmus sohasem uralkodik el művészete felett.
Sokféle úton járnak az emberek – mondják Kopacz Mária képei. Kiszámíthatatlan ez az út, éppen ezért a grafikák is legtöbbször szabadjára engedik a képzeletet. Másutt nem látható alakok sorakoznak fel előttünk, a természet bolondos, komolyan veendő ajánlataiként. Kopacz Mária úgy rajzolja át a világot, hogy az vidám, abszurd és kísérteties egyszerre. S mintha az ellentétek ilyen alakulásában lenne igazán teljes az emberi lét, amelyben egyaránt fellelhető a végtelenség és a behatároltság, a szabadság és a törvény.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 47. számában, 1973. november 23-án.
