Művészfotó: a szó itt valóban a helyén van. Kabán József munkáira nem illik a dokumentum vagy a naturalista jelző, hatásuk elvitathatatlanul a képzőművészetével vetekszik.
S ha már rokonság után kutatunk, ezt legközelebb az expresszionista-konstruktivista grafikában találjuk meg. Fényképészeti síkon művészete egyenes ági leszármazottja a század derekán feltűnt Cartier-Bresson-féle iskolának, amely a banális, hétköznapi valóság művészi rangra emelését tekintette céljának. Kabán József fotói a mindennapos, sokféle emberi tevékenységben lappangó poézisről, a felületes szemmel esztétikum nélkülinek látott cselekvésekben, helyzetekben, tájakban megnyilatkozó művészi szépről tudósítanak.
Figyelme sok mindenre kiterjed: a labdarúgó mérkőzések jól sikerült, gördülékeny kombinációira, a rovarok pusztulására, őszi esőcseppek fura alakzataira, varró ujjakat váró tűkre, ipari tájak magasba lendülő daruira, cigarettacsikkekbe fojtott gondolatokra. Mindent, ami a szeme elé kerül, lemeztelenít, a tárgyakat, alakokat megfosztja külső, esetleges vonásaiktól, a dolgok „csontvázát” nyújtja.
Azaz, a látszat takarta lényeget tárja fel. Ez egyébként Kabán József művészi hitvallása is lehetne. Nem passzív módon tolmácsol ez a fényképészet, hanem beavatkozik a valóságba, sőt hellyel-közzel formailag is átírja. Kabán azáltal, hogy tükröt tart az ember elé a hétköznapi valóságról, mélyebb megismerésére, mélyebb átélésére szólít fel.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 19. számában, 1973. május 11-én.
