Történelem – szoborrá lényegülve. Nagy nyugalom és nyílt egyszerűség. Az Idő élménye, pillanatba szakadó évezredek. A Múlt elénkbe toppanó szobor-hírnökei. Mert Vlasiu kőnek, fának és márványnak ad életet, hogy népe és az egész emberiség történelmének és szellemének állítson emlékművet. Homérosz és Closca meg Iorga: Viaszfigurák, a múlt lelkei – jelenkori térben. Megnyúlt, aszkétikus testek, múltba révülő szemekkel. Feszültség, sugalmazó erő telíti ezeket a testeket, ellenállhatatlanok a kitartásban, akármilyen vigasztalan is a sorsuk. Gyöngeségükben félelmetesek. Elsöpörheti őket végzetük, de addig is mél-tóságosan nyúlnak fel teljes emberi nagyságukban.
Ám nem véletlenül jelentkezik újból és újból Vlasiu szobrászatában az anyaság témája sem, hiszen ősi érzelem kifejezője, az örök megújulásé. A női alakok formáit nemcsak az érzelmesség ihleti, hanem a formaalakítás öröme is. Anyag és forma életté hevült jelentés, a szobor szellemet lehelő test, amelyben a természet játékos kedvével versengő képzelet szövi a valóságot.
A szobrász az emberi értékeket akarja értelemmé sűríteni – a szobrászat metaforáival. Így történelmi alakjaiban a látvány intenzív életérzést sugárzó gondolattá hevül. Az Anyaság lírai kirobbanásaiban pedig anyag, forma, szerkezet, tartalom – költészetbe torkoll.
Megjelent A Hét II. évfolyama 47. számában, 1971. november 19-én.
Kiemelt kép: Anyaság
