A hetvenesztendős mester első gyűjteményes tárlata mintha csak az idő múlásáról, könyörtelen hatalmáról kerengő mendemondákat akarná cáfolni: a másfél száz mű, szobor és grafika egyaránt a szakadatlan megújulás lehetőségéről beszél.
Irimescu nem lát megváltoztathatatlan szabályokat a művészetben, csupán tökéletesíthetőket. Talán emiatt válik annyira magától értetődővé a néző számára is, hogy a romantikusabb hevületű, gyakran komor hangulatú, sötét patinájú fémszobrokat mindinkább a lényegre egyszerűsödő, elkarcsúsodó, ragyogó felületűre csiszolt fémkompozíciók váltják fel.
Ha történetiségében szemléljük a román szobrászatot, könnyű magyarázatot telni erre a fejlődésre. A múlt század végén kibontakozó modern román szobrászatban kezdettől fogva bizonyos kettős tájékozódás nyilvánult meg: a Ion Georgescu képviselte klasszikus iskola, és a Ştefan Valbudea nevéhez fűződő romantikus irány. Ez a kettős vonulat a későbbi évtizedekben is megőrizte folytonosságát, s ekkor Brâncuşi és Paciurea neve fémjelezte a kétféle orientációt.
Irimescu Paciurea növendéke volt, természetes tehát, hogy egy emberközpontú művészet és az alapos mesterségbeli tudás szellemében nevelődött: így lett a monumentális, érzelmi telítettségű formák szobrásza. De hovatovább levetkőzte a Paciurea-hatást, és a Brâncuşi művészetével rokonabb, sűrítettebb formákhoz közeledett. Eredetisége éppen abban áll, hogy sikerült közös nevezőre hoznia a kétféle szemléletmódot, ötvöznie Paciurea romantikus pátoszát Brâncuşi szigorú egyszerűségével.
Az eredmény: különös barokkos „állapot*”, gyakran lebegő dinamizmus és gazdag fényárnyék-hatás a simára csiszolt fémfelületeken. Irimescu anyaga a bronz, a csiszolt fémfelület egyenlő csillogása érdekli igazán. Fény és árnyék így keletkező szakadatlan egymásra hatása teszi, hogy a szobor tovább él, tovább vibrál a térben.
A kiállításon sok a portré. Irimescu kezdetben szívesen elidőzött a részletek fölött, de utóbb egy-egy uralkodó vonás hangsúlyozásával művészetében előtérbe került a lényegre, egyszerűségre való törekvés, s az esetlegességek elmaradtak.
Szoborképmásain többnyire a szem a legjellegzetesebb, gyakori az úgynevezett bizánci orr, az ajkakat már csak sejteti. A művészt a mindenkori emberi problémák érdeklik, akkor is, ha az antik mitológiából választja témáját. Pegazus és Apolló című kompozíciójában és az Ikaruszban is a figurák már-már akrobatikus egyensúlyát, szinte súlytalan lebegését valósítja meg. Apolló felemelt karjával a költészet magaslatai felé indítja el képzeletünket. Ikarusz karjának tragikus lezuhanása az örök emberi áldozatot jelképezi, de egyben az ember állandó törekvését is arra, hogy megvalósítsa önmagát. Érzékeny kifejezőerő találkozik Irimescu művészetében formái találékonysággal és ésszerű szerkesztéssel, s nemcsak tartalmában beszél a szobor nagy emberi kalandokról, de formái megvalósulásában is eléri, hogy a nagy művészi kalandok közé tartozzék.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 48. számában, 1973. november 30-án.
Ion Irimescu (Arghira, Suceava megye, 1903. február 27. – Fălticeni, 2005. október 29.) szobrászművész, a Román Akadémia tagja. Minden idők egyik legnagyobb román szobrászművésze.
