Afrikai művészetről beszélve, emlékeink szögletes, merev szoborformák, hoszúkás, elnyúlt arcú maszkok képét vetítik elénk – meg Az avignoni kisasszonyokat. A művészettörténet az afrikai művészet európai partraszállását a picassói remekműben véli felfedezni. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. A művészettörténetben is alakulhatnak ki mítoszok.
Egy azonban tagadhatatlan: az afrikai művészet rendkívüli termékenyítőereje a század eleji európai művészetben. De most, empirikus képzeteinken, emlékeinken túllépve keressük: mi voltaképpen az afrikai művészet?
A megnevezés inkább földrajzi értelemben állja meg a helyét, hiszen formai megoldásaiban amúgy igen változatos. Sziluettek és tömegek, tormák és terek, árnyak, vonalak és színek – magukkal sodró művészi látomások. Gazdag és változatos ez a művészet – mint maga az élet. Nem véletlenül, hiszen ember és természet viszonyát tükrözi. A gondolat, képzelet és érzelem az anyag értelmét kutatja. Szobor születik ebből a töprengésből, művészet, amely alkalmat ad az embernek, hogy elrugaszkodjék mindennapjaitól, élet és halál értelmén vitatkozzék, ősi félelemben, megmagyarázhatatlan nyugtalanságban és diadalittasan.
Mert bár az afrikai művész az élet és a halál értelmét fürkészi (vagy éppen emiatt), az ember hez, mindennapos cselekedeteihez tér vissza szüntelen: a vadászathoz, tánchoz, halottsiratáshoz, imádkozáshoz, az anyasághoz.
A Jót és a Gonoszt, a fiatalkor törékenységét és az öregkor fáradtságát, férfiak verekedését és groteszk félelmeket mintáz meg szobraiban, maszkjaiban, mindent, ami csak megfordul a művész fejében.
Az afrikai művészet felkiáltásokkal és önmarcangolással telített művészet. Benne van a tapasztalt valóság a hozzágondolttal. Az ősi jelentés felülkerekedik a jelenvalón, a testek, fejek jelentése felülkerekedik a testek formáján.
És már nem is látunk egyebet, csak fájdalmat és reményt.
Megjelent A Hét III. évfolyama 13. számában, 1972. március 31-én.
