A műalkotás – teremtő akarat jelképe, a világ birtoklási vágyának kifejezése.
Évezredekkel ezelőtt az ember óriásállatokat rajzolt barlang-otthonának falára, és úgy hitte, ezzel foglyul ejti őket. Az áhított tárgy vagy lény foglyul ejtése a hasonmás-teremtés mágikus szertartásával: ősidők átmentett ösztöne. A gyermek rajzolás közben az egész felületet igyekszik benépesíteni kedvenc tárgyaival, alakjaival. Lélekbúvárok ezt úgy magyarázzák, hogy az „én” az egész valóságot magáévá akarja tenni. A naiv művész ebben rokon a gyermekkel: nincs fő- és mellékmotívuma, nála minden, aminek megfestésében vagy faragásában értelmet lát, egyforma jelentőséggel bír. Megörökíti mindazt, amit látott, amit átélt vagy amiről – álmodozott, ujjongva köszönti környezetének vagy képzeletének teremtményeit.
A művek derűs hangvételükkel szokatlan nyugalmat árasztanak a modern művészet feszültséggel teljes látomásai mellett. Mindennapokról és ünnepekről mesélnek. Vásári jelenetek, cirkuszi művészek harsogó felvonulása, sétatéri idill, népmesék csodaállatai – színes pompájukban, féktelen vidámságukban különös szépség csillog. Ebben a világban minden lehetséges: törpe fa és égig érő ember. Bámulatosan természetes életet él a nagyszámú alak, az alkotó szeszélye folytán furcsa és komikus dolgok élnek együtt és mutatnak hetykén szamárfület a perspektíva összes szabályainak. A művész gyönyörködik hőseiben, ártatlanul tréfálkozik, avagy csípősen heccelődik velük…
Önálló művészi világ ez, mese és valóság szétbonthatatlan egysége. A jelenetek – tréfásak, groteszkek, paradoxálisak vagy egyszerűen csak mosolyogtatók. Incselkedő játékba kezdenek a nézővel, váratlanul közelednek, majd álomképpé oldódva a végtelenbe távolodnak.
Poétikusan gyermeki meglátások. Igen, gyermeki hit kell ehhez a vállalkozáshoz, de sikere biztosított, ha az önkivetítés vágya a világ művészi újjáteremtésének szándékával párosul.
Rovat: AJÁNLÓ
