A sokat ígérő s mérsékelten kimért hangú cím (Forma és alkotói folyamat a huszadik század amerikai festészetében) helyett jóval merészebből javasolnék: Ugrások térben, időben és stílusban. Ezt valahogy találóbbnak érzem az Amerikai Könyvtárban nyílt, harmincöt képből álló kiállításra. Az alkotói folyamat tág fogalom, az itteni villódzások pedig semmiképpen sem fedik az elnevezést. A képeket James Michener író gyűjtötte össze, különböző időben, különböző helyeken és különböző stílusokban alkotó festőktől. Gyűjteményét a Texasi Egyetemnek adományozta, s a bukaresti kiállításra ebből a gyűjteményből válogattak a rendezők.
James Michener azt a célt tűzte maga elé, hogy kollekciójában az igazi (tehát nem európai recept szerint készült) amerikai festészet kibontakoztatását, fejlődését, „fenségét és abszurditásait“ érzékeltesse. De talán mondanom sem kell, hogy mivel ő volt a vásárló, természetesen azt vette meg, ami tetszett neki, azaz szabadon érvényesült szubjektív véleménye a képek értékével kapcsolatban.
S ha már a gyűjtő saját ízlése szerint válogathatott, hát engedtessék meg nekem is, hogy kövessem példáját, s a nekem leginkább tetsző kénekről szóljak. A kiállításon látható az első valóban nemzeti és valóban modern amerikai festő Arthur Dove munkája – A kedvező szál. Dove nem hajtott térdet az európai izmusok előtt, habár európai útja alkalmával „megnézegette“ őket. Jogot tanult és földművesként élt. Idejét megosztotta Long Island Sound-beli házalakú csónakja és a farmja között Az előbbi ihlette A kedvező szál megfestésére is. Vallomása szerint: „Igen, tudnék ciklont festeni. Megfesteném az elszabadult vihar ütemét és kavargását. A szelet festeném és nem egy ciklon verte tájat.“
A hatodik évtized folyamán Chicagóban a figuratív festészet merőben új formája alakult ki. Gyökerei Ivan Le Lorraine Albright szürrealista portréiban találhatók. Ezeket az arcképeket nagyfokú aprólékosság jellemzi és az ember állítólagos fizikai és pszichikai elkorcsosulását ábrázolják.
León Golub ennek az irányzatnak a képviselője. Az emberi figura foglalkoztatja; gigantikus, megtépázott alakjaiból lelki szenvedés s annak hősies elviselése árad. Az ülő ökölvívó sebhelyekkel teli teste már-már a földi szenvedések színhelyéről az eposzi szférákba való átmenetet sugallja.
Robert Birmelin festészetére is jellemző az emberi jogok eltorzítása. Képein az emberi alak csupán részleteiben fordul elő, festményeit groteszk lények népesítik be, törött testrészeiket mintha valaki rosszul illesztette volna össze, ám ezt az elrútított alakjukat most már megmásíthatatlanul tovább kell hordozniuk. A festő Gauguin szavaival védhetné magát: „A rút szép lehet, a bájos – soha!“
Az annyira jellegzetes amerikai pop-arttal áll rokonságban Robert Indiana „címerfestészete“. Vallomása szerint: „Amerikai festő akarok lenni és nem eszperantót beszélő nemzetközi. Lehet, hogy senki akarok lenni.“ Képelemei: betűk és számok. „Az iránymutató jelek amerikai festője vagyok. A nép festője és a festők festője szeretnék lenni.“
Ha meggondoltuk, hogy egy sík felületen háromdimenziós tájat, enteriőrt vagy emberi alakot akarunk ábrázolni, a festészetet méltán nevezhetjük illúziókergetőnek. Nos, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején megjelent az az irányzat, amely az illúziókeltés maximumára törekedett. Megjelent az op-art. A szem és ész ellentmondására alapozott. A néző a kép szerves részévé válik itt, nemcsak szemlél, hanem kitalál, keresgél, kiegészít.
Richard Anuszkierwicz kétségtelenül az op-art egyik legkiemelkedőbb alakja. A kiállításon látható Plus invers képében negatív és pozitív formák, vörös és zöld foltok vibrálnak, kergetőznek egymással.
Lawrance Calcagno az absztrakt expresszionizmus híve, a Földi tűz című képét a művész szavaival jellemezhetjük a legjobban: „Képeim a természetből erednek… családfájuk a táj , a föld, a tenger, az ég, a napkelte, a napnyugta és a természet elemi folyamatai. Megfestem… és megvilágítom az ember elszigetelődését és elmagányosodását a világegyetemben. A táj számomra a mindenható univerzum jelképe, amelyben a tevékenység a csendben ölt kifejezést, minden örök mozgásban van, az ellentétek megbékélnek, a szellem és anyag pedig ikertestvérek lesznek.“
Nem állítom, hogy ennyiben kimerült az akár csak nekem tetsző képek száma. Még megemlíthetném egyiket-másikat, de ízelítőként talán elég lesz ennyi is, hiszen maga a távlat is csak ízelítő. Szubjektív vélemény? Objektívebbé válhat, ha Hunter Ingalls muzeográfus katalógus bevezetőjében közölt véleményét idézem, aki a maga során szintén idézett, mégpedig Bob Dylan következtetését a Frankie Lee és Judas Priest balladájából: „Semmi sincs feltárva.“
Megjelent A Hét III. évfolyama 27. számában, 1972. július 7-én.