Százhuszonöt év telt el Paál László, a magyar „bölény-szakállú“ születése óta. Honnan ez a fura elnevezés? Második hazája a Párizs-környéki Fontainebleau lett, a barbizoni – magyarul: bölényszakállú festők székhelye; művészete ebben a környezetben vált ismertté.
Ám az akadémizmus tájfestészetével szakító barbizoniak festői eredményeit Paál László egyéni vonásokkal gazdagította. Tárgyköre nem több, mint néhány erdőrészlet, kanyargó szekérút, olykor csak egy magányos fa, s mégis minden benne van, amit emberről és világról mondani lehet. Ezek a képek a magány, az elhagyatottság, a társtalanság érzésének visszhangjai, borongós színekből, tompa fényű barnákból összeálló élet-krónika.
Utolsó éveinek (mindössze harminchárom évet élt) festményei már-már tragikus látomások: a fényt az égről gyors iramban szorítják ki a felhők, a tócsa mindent elemésztő lápossá szélesül, az erdősűrűből foszforeszkálón villan egy fatörzs, nyírfák meredeznek fájdalmas csonkasággal az égnek…
Életének végét a charentoni tébolydában töltötte, távoli hazája közönnyel nézte kínlódásait; nem tartozott azok közé, akik abban az időben megalkuvók lettek egy-egy hazai történelmi tárgyú pályázat állami versenydíjának reményében. Halála után festményeinek egy részét Corot néven adták el…
Ezek a festmények ma már kivívták méltó helyüket az egyetemes művészetben. Bizonyíték: születésének évfordulója – UNESCO évforduló.
Megjelent A Hét II. évfolyama 31. számában, 1971. július 30-án.
A képek nem az eredeti cikk illusztrációi.
Kiemelt kép: Erdei út
