Itt van az ősz, itt van újra! Petőfi-verset idézgetünk, mert mi mást tehetnénk, ha már az ősz minden évben ilyen makacsul vissza- meg visszatér, és vele együtt a vándormadarak költözése, lombok sárgulása – és az a hónap, amikor összeül a bírálóbizottság, megnézegeti a megye „legújabb” képzőművészeti alkotásait és közlekedési rendőrként irányít jobbra, avagy balra: „te maradsz – te mész!”, és azután előállnak a hoppmesterek, képeket aggatnak a falra, szobrokat tologatnak (a szempont? hja kérem, beszéljünk inkább az időjárásról…), és a plakátok kikiáltják az egészet megyei és őszi tárlatnak. Meg lehet nyitni, meg lehet nézni, meg lehet bírálni, be lehet zárni. Ki-ki tetszése, no meg feladata szerint. Megrendezése – kötelesség, ha már van megyeszékhely és vannak képzőművészek. Kötelesség és semmi több?
– Mit mond az utóbbi évek néhány bírálata, ami nagyobb részt nem eléggé nyíltan (belső használatra, „vájtfülűeknek”), de mégis csak kimondta itt-ott az ítéletet: „megméretett és könnyűnek találtatott”. – Sok foganatja nem lett. Hiszen a kritikusok dolga, hogy bíráljanak, a közönségé, hogy nézzen, csodálkozzon, ne értsen vagy megértsen (értse, hogy a megyei tárlat divat és ősszel hordják), a képzőművészeké pedig, hogy összegyűjtsék munkáikat, amik elutasíttatnak vagy elfogadtatnak.
Hol a hiba? A jelentkezésben vagy a zsűrizésben? Talán mindkettőben. Néhány művészt az a diplomáciai elv vezérel, hogy lehetőleg gyenge munkát küldjön be, mert úgymond a megyei tárlat nem hoz nagy erkölcsi sikert, sőt még a munkák is úgy eltűnnek, hogy ember és detektív legyen a talpán, aki ki tudja nyomozni hollétüket. Mások vélt vagy valóban tehetséges munkákkal jelentkeznek, de hát az ízlések különbözők, és az ilyen számára az elutasítás kisebbfajta kiűzetés a Paradicsomból. A válogatás dolga ugyanis a zsűrié, s ez a válogatás nagyobbrészt ízlés dolga és… satöbbié.
De ne hosszadalmaskodjunk. Rövid pórázra fogva a mondanivalót (a nyelv fékberendezését javítgatva), az utóbbi évek megyei tárlatain szerzett benyomások a következő általánosításokra, következtetésekre jogosítják a véleményformálót: az utóbbi időben ki-ki saját jelrendszerét építette ki, ami a művészi egyéniség szuverén joga, csakhogy e jelrendszer megértéséhez szükséges jelkulcs nem válhat álkulccsá. És kiváltképp nem az univerzalitás jelszava alatt! Mert akadnak, akik úgy értik az egyetemességet, hogy „egyetemes” művészek eredetiben vagy albumban látott alkotásainak éreznek utána… És itt következik be a tévedés a saját jelrendszer értelmezése körül!
A véleménymondónak aránylag csekély számú kiállított munkából kell rekonstruálnia egy megye képzőművészeti életének komplex világát, egységbe általánosítani egyéni ízlések, stílusok, eszmék egymásra halmozódó rétegeit. A kiállítás által nyújtott összkép azonban alig több annál, mintha repülővel suhannánk át egy vidék felett: érzékelünk ezt-azt, de mélyre nem látunk.
Most azonban szálljunk alább a „madártávlatból”, ragadjunk ki egy példát a sok közül és legyen ez a kolozsvári megyei tárlat. A rendezés? Hát igen, a kiállítás a rendezés művészete is kellene hogy legyen… Tájképek és csendéletek, itt-ott egy kompozíció, portré. Nem is az a baj, hogy a tájkép túlsúlyban van, de ennek a műfajnak mélyebb vonatkozásokat, igazságokat is kellene sejtetnie, ami viszonylag kevés itt kiállított munkában sikerült. Nagy Endre, Ion Mitrea, Viorica Cristea jellegtelen képei, összehalmozott háztetői mellett Györkös Albert, Balázs Péter összefogottabb szerkezetei se jeleskednek, Margaréta Svoboda, Incze János lírai töltésű képei viszont hatásosabbak. Mohi Sándor művészetének állandó útitársa: az erős, csontos szerkezet, erőteljes színek, dinamikus ecsetkezelés itt kiállított Bizusai tájában is jelentkezik. A nemrég elhunyt Darkó László Csónakok a fényben című festményében a színek diadalmasan hirdetik erejüket és – megbékélten találnak egymásra, a megtalált kifejezés lendülete magával sodorja a nézőt.
Műfajilag a csendélet uralkodik. Mezők és kertek virága nyer képéletet, változatos megfogalmazásban, nagyanyáink ízléséhez alkalmazkodva, vagy a legújabb művészeti törekvések uszályában, Tuculescu szemeivé alakulva. Fülöp Antal Andor az, aki a műfaj korlátai között mégis korlátlan lehetőségek ura. Tisztán világító színei sajátos, emelkedett szférába helyezik a mindennapos környezetet. Tóth Szűcs Ilona csendéletében, enteriőrjében a tárgyak bizarr kivágásban, különös rálátásban jelennek meg, fojtott disszonanciájuk feszültséget teremt. A tárgyak mozdulatlansága szenvedélyes összecsapást sejtet. Nem, ez nem lehet magány, mert a művész állást foglalt vele szemben…
A történelmi portré számszerűleg kevés a kiállítás egészében, de a portrénak mint műfajnak keretén belül mégis sok; művészeink el nem lanyhuló érdeklődését tanúsítja az ilyenszerű téma iránt. De az egészbe belezöng egy kellemetlen felhang: a mesterkéltségé. Pedig a történelmi személyiségben akár a lenni vagy nem lenni gondolatot is fel lehetne vetni, napjainkra szóló érvénnyel. A történelmi portrék többsége azonban csak torz árnya a shakespeare-i kérdésnek. A semmitmondó kompozíciók tömege már meg sem lep, hozzászoktunk az utóbbi évek megyei tárlatain. Pedig szívesen elálldogálnánk olyanok mellett, mint amilyen itt a Bene Józsefé, Petru Feieré, Abodi Nagy Béláé és mindenek előtt a Vasile Gheorghitáé… Vagy amilyen az év nagy hatottjának, Nagy Albertnek a Győztese, aki vérző arcával, összeroppant tekintetével a győzelem tragédiájának kifejezőjévé lett. És szívesen vennénk, ha több lenne az olyan szobrokból, mint a Löwith Egon Sziluettje, Puskás Sándor ParasztÍány-feje vagy Mircea Spataru Creanga- portréja.
De sok az olyan festmény, ahol a művészi megjelenítés csak dadog, szenvedélyes útkeresés helyett csak csapongást találunk, fegyelmezetlen hódolatot a rosszul értett „modern” iránt, őszinte érzések, problémafelvető gondolatok nélkül. Az Esőevő madár például, ahol a tépett figura a céltalan bábu tehetetlen heroizmusát szeretné hirdetni, de nem sikerül neki, vagy olyan ál-metafizikus szerkezetek, ahol a vízszintesek és függőlegesek súlya alatt valósággal roskadozik a festő.
Tévedés ne essék: itt nem az „új” művészetet bíráljuk, csak a középszerűt, a modernség címén ágáló sznobságnak nincs miért a mártíromság kölcsönkabátjába öltöznie. A művésznek joga van, hogy alkosson és beszéljen lelkiismerete szerint, de a nézőnek is megvan a joga, hogy kérdezzen és elutasítson: a szólásszabadság a válaszadás szabadságát is feltételezi!
A megyei tárlatnak sokatmondó címénél fogva többet kellene jelentenie, nem csupán szomorú őszi kötelességet, aminek letörlesztése után megkönnyebbülten sóhajtunk fel.
Megjelent A Hét I. évfolyama 8. számában, 1970. december 11-én.