Az évi tárlat, az országos képzőművészeti szalon: esemény (legalábbis ennek kellene lennie) és – alkalom. Alkalom hazai képzőművészeti gondjaink felmérésére. Önvizsgálatunk fóruma. Hol tartunk? Milyen eredményeket értünk el? Hogyan válaszolunk korunk nagy élet- és stílusproblémáira?
A tárlat emberi magatartásokról s ennek révén magáról a társadalomról vall. Az egyes művész megszólalása egyéni vallomás jellegű ugyan, ám ez meghatározott légkör kifejezése. Az alkotó szemlélete függ hagyománytól és tájékozottságtól, lehetőségektől és igényektől egyaránt.
A Dalles-beli országos grafikai tárlaton a különböző indulatú, témájú és formájú művek társadalmunk szellemi arculatát képviselik. A Szalon a korszerű kifejezési eszközök kialakításában elért jelentős eredmények mutatója. Bár az egyes munkák színvonala különböző, nagy erejű és kevésbé érlelt kompozíciók váltogatják egymást, a legjobbak a kedvező benyomást emelik általános érvényre. A rendezők igényesen válogattak: elkerülték az utóbbi években meghonosodott „mindent belegyömöszölni”-t, arra törekedtek, hogy jó munkák szerepeljenek és nem „jó” nevek. A tárlat egészében világosan áttekinthető, jól rendeződnek össze és hatásosan váltakoznak stílusok, kifejezésmódok, műfajok.
A kiállított művekből kiszűrendő mondanivaló a századé, összefoglaló igényű. Köztudott, hogy a jó alkotás címe csak arra jó, hogy megnevezéssel kiemeljen, egyébként szűkíti a jelentésvilágot. A kép sokkal több annál, mint amennyit egy cím összefoglalhat. A szántóföld mögött egy ország rejlik, egy csillag mögött a világűr. A portré az Ember szószólója, a kutató és alkotó, a feltaláló Emberé. És mindez – a legváltozatosabb eszközökkel jelenik meg, a legkülönbözőbb áramlatok képviseletében. A művészet azért engedi meg a legnagyobb szabadságot, hogy megkeresse a legerősebb törvényt. A látható és a tudat zugaiban rejtőző egyformán érdekli grafikusainkat, absztrakció és realitás, kristályos szerkezet és rajzos elbeszélő kedv váltakozik a kiállított művekben. Ott van a részletek apró világába hatoló, beléje feledkező művész, és ott van a Természet, a Fény, az Élet fenséges erőit megjelenítő művész. A grafikák a múlttá süllyedő és jövendővé emelkedő idő pusztuló és születő részeit tartalmazzák, a formák drámai viaskodását láttatják. A formák káosza a nagy létalakulást idézi, amely a gépekre bízza az emberi izmok évezredes kínlódását. A hatalmas formagazdagság voltaképpen az élet dinamikus mozgásának vetülete. Az absztrahálás eszközeit a művész a legtöbb esetben részletek frissítésére korlátozza, s mértékét a téma természetétől teszi függővé.
Általános vonás a technikai kivitelezés igényessége. Ez mindenképpen örvendetes jelenség, a művész csak hibátlan eszközökkel kérheti számon kora igazságait. A grafikus érzelmeit, indulatait, formai és térbeli impresszióit a vonalak, foltok, tónusok harmóniájával és ritmusával tolmácsolja. A látottakból a lényeges részeket és elsősorban a képzeletet megindító jegyeket emeli ki. A művész képzeletére ható motívumok egyfelől az érzelmi benyomás, a hangulati élmény hordozóivá válnak, másfelől a valóságot idézik, így részint visszamutatnak a művészi élmény eredetére, részint közvetítik annak sajátos értelmezését is. Természetesen a grafika általános nyelvezetén belül mindenik művésznek megvan a maga egyéni nyelve, kifejezéstára. Nem vagyok híve a tárlatméltatásban szokásba jött „névsorolvasásnak”, a továbbiakban csupán néhány, különösképpen említésre méltó munkára térek ki, azokra, amelyek valamiképpen az itt megnyilvánuló általános művészi törekvések képviselői is.
A hagyományos, fekete-fehér grafika határain belül a mívesség nagyrabecsülése nyilvánul meg Masichievici Hortensia, Bencsik János és Kopacz Mária munkáiban. Masichievici rézkarcai erőteljes dinamikájukkal tűnnek fel. A vonalak elemi ritmusban kavarognak és törnek meg, a puha és tömör foltok ellentéte feszültségetés feloldást hordoz. Erre a grafikára is jellemző (akárcsak a bemutatott munkák többségére) az alkotó töprengő-elmélkedő magatartása a világ jelenségeivel szemben. Ennek a magatartásnak az eredményeként született meg az a fajta sűrítő elbeszélésmód, amely az egyszerű témát szimbólummá avatja.
Jelenkori grafikai életünk jellegzetessége a fényképhatásokra való törekvés, a valóság mozzanatainak a fotó élethűségét követő rögzítése. Az irányzat képviselőivel bőven találkozunk jelenlegi grafikai tárlatunkon is. Dumitrescu Mircea A mítosz című fametszetsorozatában a személyek és tárgyak alakját tárgyilagosan megjelenítő finom vonalhálózat és puha, világító foltok ellentétes hatásával domborítja ki.
A fekete-fehér kontrasztokon alapuló grafikával szemben Ciolac Lidia és Petrescu Damian színhatásokra épít. Ciolac Esthajnalcsillag című rézmetszetében a zöld és barna tónusok szövedékébe villódzó sárga vonalak visznek nyugtalan ütemet, elmélyítve és felfokozva a tónusharmónia keltette élményt. Petrescu Letűnt idők és Tomisi kígyó című színes tusrajzaiban a szupercivilizálódó ember természeti ősformák iránti rajongásáról beszél. Festészet és grafika határán állnak Baroiu Baz Virginia akvarelljei. Az Építkezés lebegő, fénybe omló négyszögletes foltjai álomképszerűek, az az érzésünk, hogy a látomás bármelyik pillanatban elillanhat szemünk elől.
A kiérlelt alkotások mellett találunk kevésbé sikerülteket is, semmitmondó rajzokat, üresjáratú formajátékokat. Az alkotásvágy egyik leglényegesebb eleme éppen az, hogy a művész belső tapasztalatait meg akarja osztani a világgal. Az igazi alkotómunka részben adakozás is. Az eredetiség pedig semmiképpen sem elhatározás dolga. Ugyanakkor a tárlaton olyan kompozíciókkal is találkozunk, amelyek a természetelvűség szabályait követik ugyan, ám indulatnélküliségük, hamisan csengő idillikus vagy andalító vonásaik nem tudják ébren tartani érdeklődésünket.
A túlsúlyban levő szabadgrafika mellett az alkalmazott grafika műfajai is jelen vannak: illusztrációk és plakátok. Ez utóbbiak száma és színvonala egyaránt figyelemreméltó. Azt is mondhatnák, hogy a tárlat végre rehabilitálja a jó néhány éve mostoha sorsra jutott plakátot, amely a maga művészi eszközei révén aktívan részt vehet az események menetében, felszólíthat és sugalmazhat.
Abban a pillanatban, amint az eseményekből kiemelve egymás mellé tesszük a plakátokat, már elsősorban nem a bennük ábrázolt téma, hanem a plakát mint művészi alkotás, mint kompozíciós egység lesz érdekes. Ebből a szempontból nézve feltétlenül meg kell említenünk az öttagú grafikuskollektívának az 1971-1975-ös terv aspektusait megelevenítő sorozatát, mely remek optikai hatásokra, két szín párbeszédére alapoz. A plakátok mondanivalója a grafikai tárlat általános tanulsága is lehet: az élet nagy talányai és az egyre kiteljesedő kozmikus világkép lehetőségei között törekszik a művész a kor igazságainak képi megfogalmazására.
Megjelent A Hét III. évfolyama 17. számában, 1972. április 28-án.
Kiemelt kép: Lidia Ciolac: Triászok
