A huszadik század a művészetben is a nagy felfedezések korszaka. A modern művészet példaképeit nem a művészettörténetben már elismert „hősök”, hanem az újonnan felfedezettek közül választotta. Elkezdődött ez már a múlt században, amikor az impresszionisták a japán fametszet iránt lelkesedtek, folytatódott, amikor a kubisták és expresszionisták a primitív vagy a népi művészetek iránt kezdtek érdeklődni, a polinéziai és a néger művészettől az európai folklórig.
A primitívek igézete több mint egzotikumkeresés. Az alkotók szakítani akartak a reneszánsz hagyományon alapuló ábrázolási móddal és támaszt kerestek az újrakezdéshez. Az alapokhoz visszatérve akartak ösztönzést találni, s az újrakezdéshez jó kiindulópontnak látszott a természeti népek művészetének ábrázolásmódja. Maszkok, négerszobrok özönlötték el a párizsi régiségboltokat, bárki potom áron vásárolhatta őket. Nem a civilizált ember képére és hasonlatosságára készültek ezek a bálványok; ősi félelmet fejeznek ki, az emberiség titokzatos erők általi fenyegettetését. Érthető, hiszen hitük is a megfélemlítettségen alapszik. Ösztönös művészet, az örök emberi nyugtalanság kifejezése, borzongás és kirobbanó jajveszékelés – „vegytiszta” állapotban.
Ezzel párhuzamos jelenség a vágy az európai népművészet megismerésére, látásmódjának, elemeinek felhasználására, alkalmazására a modern művészetben. A naivoké az érdem, a „vasárnapi” festőké. A tudat mélyebb rétegeiből feltörő ösztönös kifejezésvágy összetalálkozik bennük a népi kultúrában folyamatosan megőrzött formai hagyománykincesel. A naiv alkotók sajátjuknak érezhették ezt, s tisztán és harmonikusan keltették életre e kultúra elemeit. Ösztönösen is racionális komponálókészség, nagy színkultúra, klasszikus formaérzék jellemzi a franciákat, népmesei fantázia, indulati fűtöttség, robbanékonyság a délszlávokat.
Ám a naiv festészet nem a múlt század végén keletkezett, mint általában hinni szokták, nem akkor jött létre, amikor egy nyugdíjas párizsi vámos, Henri Rousseau közel ötvenéves korában festeni kezdte ifjúkori élményeit (egy azóta már kétségbe vont mexikói utazás emlékét). Nem ekkor keletkezett a naiv festészet, de ekkor vált az egyetemes művészet részévé, megújulásának egyik forrásává. Életkora nincs, keletkezése ismeretlen.
Fő alakja kétségtelenül a kellő időben megjelenő Rousseau. Nem lényeges, hogy járt-e Mexikóban, vagy csak elképzelte az egészet, mert fantáziája elhitető erővel keltette életre az ottani tájakat, növényeket, állatokat. Élénk színű, gyermeki képeket festett, barátai nagy mulatságára, s csakhamar el is vitte műveit a Salon des Indépendants kiállítására, ahol gúnyolói nagy csodálkozására a legmodernebb párizsi festők is elfogadták az ormótlanul nagy, furcsa vásznakat. Szinte érezzük a festő munka közben érzett gyönyörűségét, derűs életfilozófiáját. Művészi pályafutását járja végig egyik képén, teljes alakjában felmagasodva a Szajna-parton palettával a kezében, melyre kegyelettel írta fel elhunyt felesége nevét és játékosan új jegyeséét. Estélyeket rendez, egymás mellé helyezett székeken ülnek a negyedbeli ünneplőruhás pékek, cipészek, mészárosok és – festők, költők: Delaunay, Max Jacob, Duhamel. Muzsikálnak, szavalnak.
De nem menekül naivan derűs játékba a kor súlyos kérdései elől. A háború fúriájában halott katonák, lakmározó dögmadarak felett fekete szörnyállat vágtat, rajta őrült tekintetű kislány ül.
A fiatal Rousseau harctéren átélt babonás rettegését fejezi ki. Benne is feléled időnként az ismeretlen erőktől való félelem, amely a természeti népek művészetében az ismeretlen erőkkel szemben jelentkezett. Rousseau-nál fenevad keríti hatalmába a kislányt, Gauguinnél maori lányka retteg a halál szellemétől. A tízes években szárnyatbontó expresszionista művészcsoport, a Blaue Reiter jó helyen kereskedett, amikor kiadványaiban elődjeként beszél Rousseau-ról, aki később Kandinsky elméleti írásaiban kap rangos helyet mint olyan alkotó, aki a tárgyi valóság elemei révén lényeges szellemi tartalmakat közvetít.
Rousseau látásmódja jellegzetesen a városlakóké. A jugoszláv naivok ezzel szemben a paraszti életszemléletből merítik kompozícióik témáját. Sok-sok előzmény után a harmincas évek elején bontakozott ki az itteni naiv festészet, az ötvenes években élte másodvirágzását. Generalic, Zivkovic tudatosan vállalták a naiv festészet hagyományainak folytatását; vállalkozásuk legmélyebb emberi és festői élményeikből fakad. A nemzeti művészetek huszadik századi újjászületésének egész Kelet-Európában hangoztatott igénye serkentőleg hatott az itt kibontakozó – lengyel, bolgár, román és hazai magyar – naiv festészeti irányzatra. Incze János Dés – akinek a művészetében felfedezhető néhány, a naivokra valló vonás – úgy csodálkozik rá kisvárosának házaira és lakóira, úgy telíti varázsos hatalommal a színek világában egyébként semmitmondó, „unalmas” szürkét, ahogyan annak idején a naivokhoz besorolható Utrillo tette szeretett Párizsában.
Tuculescu festészetében a népművészet megszűnik dekoratív ürügy lenni, mélyebb jelentőségre tesz szert, a román lelkületet fejezi ki. Az ő nyomdokain haladó mai művészgeneráció – Lucia Dem. Bǎlǎcescu, Aurel Cojan, Constantin Dipse, Viorel Mǎrginean – naiv jellegű munkáit játszi derű, elbűvölő frisseség, kedves rosszmájúság, az érzelem őszintesége jellemzi.
Miben különbözik a naiv művészet a népművészettől? A népművész ősi mintákat fest, a naiv művész napjainkról vall. A népművészetben szerep jut a transzcendáló vízióknak, a naiv művész ha víziókat fest is, azokban megtaláljuk napjaink feszültségét, korunk „száguldó” ritmusát. Érdekfeszítő probléma a népművészetnek a modern művészetre gyakorolt hatása. Nagyon leegyszerűsítve a kérdést, azt is mondhatnánk, hogy a népművészet az évszázadok folyamán elvonttá vált dekoratív elemeivel, geometriai díszítőmotívumaival a modern nonfiguratív művészetet „táplálja” egyrészt, másrészt viszont a valósághoz ragaszkodó elemeivel, alaki ábrázolásaival, látásmódjával a modern figuratív művészetet gazdagítja.
Ez utóbbihoz tartozik a naiv festészeti irányzat. Ám ami itt naiv szemléletnek tűnik, voltaképpen hosszas töprengés eredménye. Wilhelm Uhde műgyűjtő mesélte, hogy festőbarátai közül senkivel nem beszélt olyan komolyan a művészetről, kompozíció- és tónusproblémákról, mint éppen Rousseau-val. Semmi esetre sem lehet szó mesterkélt gyermetegségről, amely utánozni próbálja a naivok „világracsodálkozó” szemléletét. Röviden: nagyon kifinomultnak kell lennie egy művésznek ahhoz, hogy naiv merjen lenni!
Megjelent A Hét II. évfolyama 35. számában, 1971. augusztus 27-én.
Kiemelt kép: Dankóné Dudás Juli naiv festő alkotása. A mostani illusztrációk természetesen nem szerepelhettek az ötven évvel ezelőtti cikkben.
