Szobraiban világot teremtett, kajánul fintorgó, groteszk világot, s mégis olyannyira emberségest. Mert megértette az ember gyengeségeit, félelmeit és megtorpanásait és tisztelte erejét, merészségét és többes akarását.
Művei határtalan alkotási és életkedvről beszélnek. Hogy neki is voltak borongás napjai? A művész nem szól ezekről és talán az ember sem, szerénysége tiltja.
Előttem van 1969-es kiállításának katalógusa: művek címjegyzéke, néhány reprodukció. Életrajzi adat sehol.
Szobraira bízta magát, hitét, meggyőződését. Tudta, hogy mit akar mondani és azt el is mondta. S még bőven lett volna mondanivalója!
Halála sok-sok megszületésre váró szobortól fosztott meg bennünket. Nem tudjuk, mit vitt magával, ám amit ránk hagyott, mindannyiunk kincse. Derűs és harmonikus formákba szőtt vallomás, Giacometti szavaihoz illő: „A valóság nem hagyott nyugodni.”
Megjelent A Hét III. évfolyama 21. számában, 1972. május 26-án.
