A mexikói művészet remekei című, a Dalles-teremben megnyílt kiállítás rendezői a mexikói képzőművészet átfogó bemutatására törekedtek, a legrégibb időktől – időszámításunk előtt 1000-től – napjainkig. Ráadásul a teljesség igényével. Nem kis fába vágták fejszéjüket, hiszen a mexikói művészetben temérdek a kimagasló értékű alkotás, s mindenképpen merész vállalkozás egyetlen tárlat keretében összefogni ezt a kifejezési formáit és tartalmát tekintve rendkívül sokágú anyagot. Nem csoda, hogy az arányok eltolódtak, s a látogató valósággal beleszédül a tárlatnézésbe; míg kezdetben türelmesen elácsorog egy-egy indián figura előtt, egy maszk részletszépségeit csodálva, a végén már rohan, s csak futtában vet egy-egy pillantást képekre, szobrokra. Hacsak nem átall még egyszer vagy még kétszer ellátogatni ide, s ezúttal a csak futólag megnézett kiállítási darabokkal kezdeni.
A bejáratnál az amerikai civilizáció hajnaláról származó olmék harcos fogad. Itt aztán mindjárt kénytelenek is vagyunk hosszasan elidőzni, s csodálni a figura expresszivitását, dinamikus karmozdulatát. Azután szép sorjában lenyűgöznek a csendes-óceáni vagy a zapoték, mixték, tájin, maya, azték kultúra remekművei. Többször is jókorát zuhanunk az idő alagútjában, hiszen még a maya bonampakii festett falú templombelső makettje is megtekinthető, s mi dermedten álldogálunk a kékszínű mitikus homályban – majdnem misztikust írtam, lám az európai beidegződés hatalma! Azután egyszerre választás elé kerülünk: szemben a hatalmas és főleg nagyon csillogó barokk oltár állja utunkat, amott fenn, az emeleten pedig a mexikói népművészet jól ismert halálfigurái ágaskodnak hetyke vidámsággal. Ízlés dolga, de puritán európaiságunk kissé agyondíszítettnek találja ezt az oltárt…
A barokk mögött mindjárt a jelenkori mexikói festészet-szobrászat kellős közepébe csöppenünk. Ismert és ismeretlen alkotók: absztraktok, pointillisták, realisták, expresszionisták, szürrealisták. Egyedül csak az bántó, hogy a mai szobrászat mintha elfelejtené a hajdani mexikói művészet nagy hagyományait, s ügyetlenül téblábol a jelenkori szobrászat kísérletei között. Az emeleti terem egyik sarkában – a népművészeti anyag mellett – a mexikói monumentális művészet nagy alkotásai láthatók fotók, makettek formájában. Bámulatra méltó! Arra kényszerít, hogy levetkőzzük európai racionalizmusunkat s azt a szokást, hogy amit nem értünk, rögtön magyarázni kezdjük. A mexikói művészetben elsősorban semmi sem magától értetődő (legalábbis számunkra)! Az értelem az idők végtelenjébe vész, mágia és valóság ölelkezése ez a művészet. Lenyűgöz – s ezzel aztán el is érte célját.
A kiállítás legértékesebb része kétségtelenül a prekolumbiai művészet hagyatéka. A Mexikói-öböl hosszában elterülő széles mezővidék valóságos mozaikja a régmúlt civilizációknak. Elsőként mindjárt a preklasszikus civilizációk közül a nagy rejtély: az olmék civilizáció (i.e. 800–i.sz. 800). Semmi bizonyosat nem tudunk születésének körülményeiről, viszont általánosan elfogadott vélemény, hogy jelentékenyen közrejátszott a klasszikus civilizációk: a teotihuacan, zapoték, tájin és maya kultúrák keletkezésében. Voltaképpen az olmékek a közép-amerikai szobrászat megteremtői, ők alkottak először oltárt, szarkofágot, emlékoszlopot, gigantikus fejeket és hatalmas – három méter magas és tizennyolc tonna súlyú – szobrokat. Érdekes módon csupán férfiszobrokat formáltak, vad, állatias figurákat, akiknek az arca jaguár isten regéjének ihletésére az ember és a macska különös keveréke.
Máskülönben az ember-állat asszociáció alapvető vonása a régi közép-amerikai gondolkodásnak, hiszen felfogásuk szerint az állati, emberi, isteni lét csupán az egyetemes élet egy-egy alakváltozata. Az olmékek előszeretettel ábrázoltak torz emberi formákat: elhízott, síró gyermekeket, púposokat, törpéket. Ők az elsők, akiknél a nap borzas hajú emberi fej alakjában jelenik meg, s ők alkották meg a kereszt képét is, amelynek négy ága a világtájakat jelenti.
Odébb a Csendes-óceán menti civilizációk terakotta emlékei tartják foglyul a tekintetet. Remek, a hétköznapok világát idéző karakter-figurák, semmi fenséges nincs bennük: ülnek pletykás vagy szájtáti pózban, de nem akárhogyan, mert a négylábú szék első két lába nem más, mint a figura alteste. A klasszikus civilizációk közül a legkorábban lehanyatlott a teotihuacan civilizáció, más néven a „piramisok civilizációja” (i.e. 300–i.sz. 1000), amely jelentős városközpontok, elsősorban Teotihuacan – a régi Mexikó szent városa, Közép-Amerika legnagyobb városa – körül alakult ki. A vallásos épületek piramis alakúak, egyik oldalukon lépcsőzettel. Érdekes térszerkezet, vízszintes ritmus jellemzi a kultúra keresztközpontú szobrászatát. A díszítés függvénye a formának, a forma pedig függvénye a geometriának. Nem más ez, mint a nyugalomban levő kozmosz látomása.
Az egyik legfejlettebb klasszikus kultúra a zapoték műveltség (i.e. 650–i.sz. 1521). (Ma is élnek zapoték törzsek Mexikóban.) Központja Monte Alban, ez a magas hegylánc csúcsán teraszosan épített város, valóságos erődítmény, amely az Oaxaca völgyét uralja. Szigorú, fenséges építészete a falak és üres terek nagyszerű egyensúlyán alapszik, a geometriának engedelmeskedik. Paul Westhelm, a mexikói művészet neves szakértője szerint: „A régi kínai építészet arra törekedett, hogy az épületet a környező táj mértékére szabja, Monte Alban viszont nem alázkodik meg a természet előtt. Építői nem alkalmazkodtak mereven a terepviszonyokhoz, mert káoszt láttak bennük, amelyet az embernek kötelessége rendezni.” Dinamikusan tagolt, érdekes ritmusú halotti urnák képviselik ezt a műveltséget a tárlaton: tolldíszes ülő alakok, kezüket a térdükre helyezik. A X. századtól kezdve mixtékek telepedtek a zapotékok közé, illetve előbb harcban álltak egymással, majd szövetségre léptek az azték hódítók ellen. Művészetük befolyásolta a zapotékokét, finom művű ékszereik, geometrikus rajzú, vörös-fekete-fehér vázáik közül néhány a kiállításon is szerepel.
Rendkívül érdekesek a tájin civilizációnak (i.e. 1000–i.sz. 1525) a kiállításon látható emlékei. Ezek a szobrok, kultikus tárgyak nem a templompiramisok fülkéiben álltak (egy-egy piramisnak 365 fülkéje volt, az év napjainak megfelelően). Csupán klerobszkür hatást akartak elérni ezekkel a fülkékkel s ezáltal a kozmikus mozgást jelképezni, amely fény és árnyék, élet és halál. Szobrászatuk szoros kapcsolatban volt mágikus jellegű labdajátékukkal. A labdát, amely a Nap szimbóluma, kelet-nyugat irányú tengely mentén felállított kőgyűrűkön kellett átdobni; ha a fény oldalán álló játékosok nyertek, jó jelnek számított, ellenkező esetben rossz jelnek, a sötétség győzelmének. A játék után a játékosokat feláldozták, de halálukkal – a hit szerint – kozmikus létüket nyerték vissza. A járom, tenyér, tengely elnevezésű szobrok a labdajátékban használt díszeket, kellékeket ábrázolják. Ugyanakkor rengeteg a tájin művészetben a mosolygó, életvidám figura. Vitalitás és fantázia jellemzi ezt az érzéki és egyben mélyen tragikus művészetet.
Hosszú ideig a tolték-rejtély Mexikó régi történelmében egyike volt a legizgatóbbaknak. Húsz évvel ezelőtt kezdték feltárni Tula város romjait, és ezáltal sok minden világossá vált. A mayák fölötti tolték uralom döntő tényező volt Közép-Amerika történetében. A tolték civilizáció (i.sz. 856-1250) születése, aranykora és hanyatlása Quetzalcoatl, a Tollaskígyó isten személyéhez kapcsolódik. Quetzalcoatl amolyan hérosz – az ember- és istenlét mezsgyéjén. A tolték civilizáció pusztulása annak tulajdonítható, hogy vallási háború tört ki a Tollaskígyó hitén és más hiten lévő toltékok között. A maya civilizáció (i.e. 1000–i.sz. 1697) jelentősen átalakult tolték hatásra. Növekvő harcias jellegét mutatja, hogy templomok helyett a harcosok számára gyülekező- és lakóhelyül szolgáló palotákat emeltek. Míg a teotihuacan építészet szigorú geometrikus egyensúlyra törekszik, a maya művészet alapelve a dinamizmus. A domborműveken spirális ritmusú díszítmények töltik be az egész felületet. Azonban semmi konfúz zsúfoltság, semmi l’art pour l’art. Mindenik motívum – jel, mindenik épület – csillagászati és vallási jelképek együttese.
A mayákat a harcias aztékok igázták le, akik két évszázad leforgása alatt csaknem valamennyi közép-amerikai népet meghódították. Az északról származó nomád aztékok átvették ugyan a meghódított népek művészetének sok elemét, de erőteljesebb, drámaibb kultúrát teremtettek. A háború vallás volt náluk, emberi mértékre szabott, kozmikus harc. Történelmük valósággal kísérteties motívuma a tömeges vallásos áldozat. Az azték civilizáció (i.sz. 1325-1521) szobrászata szenvedélyről árulkodik. Mindenik szobor jelkép-együttes, valóságos szimbólumlabirintus, amely kettős vagy akár többszörös értelmet hordoz. Amikor Cortès serege kikötött Veracruznál, az azték birodalom virágkorát élte – a spanyol hódítás kegyetlenül véget vetett az indián civilizációnak. (A spanyol hódítóknak többek között kedvezett a mexikóiak ciklikus időelmélete is: maga az azték uralkodó, Montezuma is azt képzelte, hogy újabb kozmikus kor következett be, és Cortes nem más, mint Quetzalcoatl isten.)
De hiába volt Mexikó három évszázadon át (1521-1821) spanyol alkirályság, művészete kezdettől fogva eredeti vonásokat öltött, amelyek idővel egyre felerősödtek és megszilárdultak. Mexikó a legkülönfélébb művészeti stílusok találkozóhelye lett. Legérdekesebb korszaka kétségtelenül a barokk, amelyet tárlatunkon a már említett oltár képvisel. Ám itt a stílus helyi változata alakult ki, amely a bennszülött művészet hatására jóval szeszélyesebb, merészebb, mint az európai, olyannyira, hogy akár a keresztény szellemű stílus pogány változatának is tekinthető. Az 1911-es forradalom győzelme után kettős törekvés nyilvánult meg a mexikói művészetben: egyrészt a népművészet és a prekolumbiánus művészet hagyományainak ápolása, másrészt a korábbi elszigeteltség felszámolása, az egyetemes művészet áramkörébe való bekapcsolódás. A népművészet formavilágának felhasználása kultúrpolitikai tett volt, amely a nép nevelését, felemelését szolgálta. A nagy előfutár, a fametsző Posada tudatosan a munkásokhoz, parasztokhoz, katonákhoz szólt, őket akarta a művészi élmény erejével felrázni, megmozgatni, gazdagítani.
Hasonló célokat szolgált az elementáris erőt sugárzó monumentális falfestészet is, amely együtt született a forradalommal. Az élet, a valóság hívása ez, nem az elvont esztétikai kereséseké. Orozco szerint „Le pintura invadia los muros”, és valóban így történt, a festészet elárasztotta a falakat. A kiállításon látható fotók a freskók lenyűgöző erejéről tanúskodnak. A modern idők első falfestménye Diego Rivera műve – a múlt összes művészi törekvéseinek szintézise: a jelenről. Orozco festészetének gúnyos és vad tragikuma sajátosan mexikói. Hármójuk közül a nemrég elhunyt Siqueiros a legpolitikusabb művész, nála a legerősebb a közvetlen, agitatív mondanivaló. Bár a mexikói monumentális festészet egészében harcias és mozgósító – széles tömegekhez szól visszafogottság nélküli, gáttalan, spontán expresszivitással.
A jelenkori művészet egyetemes jelkulcsát használó mai alkotások között kiemelkednek Tamayo festményei. Formavilágát tekintve valóban „nemzetek feletti”, ám a zapoték kultúra hatása is jól felismerhető képein, amelyek az indián nép titkokkal és félelmekkel teli mesevilágáról vallanak. Corzas Prófétája bámulatosan egyszerű eszközökkel megoldott remekmű: félelmetes ez a távoli múltból hozzánk intézett kiáltás.
Gondolkodásmódjában, hagyományaiban tőlünk távoli világ! Mexikóban november másodika, a halottak napja a vidámság, a tréfák ünnepe; a halált jelképező csontváz és koponya – szalmabábu, illetve cukorsüveg. Kifogyhatatlan a népművészet a „calaveras” – a csontvázak – ábrázolásában. Talán itt találja meg régi önmagát: a modell valóságát és a magasabb rendű ideát, jó vagy rossz erők megtestesülését a tárgyban, amely szent borzadályt ébreszt a szemlélőben. A szín és forma évszázados vallási és társadalmi szabályaiból így lesz azután esztétikai parancs.
Megjelent A Hét V. évfolyama 4. számában, 1974. január 25-én.
