A Hét munkatársának válaszol
• a népművészet lehetőségeiről napjainkban
• a népművészet és a valóság viszonyáról
• a népművészet és a modern művészet kapcsolatáról
• a giccs elleni hadjárat szükségességéről
A művész: Vida Géza
– Nem merész kijelentés, előttem már sokan megfogalmazták így vagy úgy: az ön alkotói tevékenysége élő példája a népművészet és a jelenkori hivatásos művészet összefonódásának, egymásra hatásának. Sőt, bizonyára azt a kérdést is feltették már: mikor és hogyan kezdődött érdeklődése a népművészet iránt?
– Gyermekkoromban. Apám bányász volt, mindig szívesen hallgattam a bányarémről, a bányapásztorról, a bányatörpéről szóló meséket. Az egész máramarosi népmesevilág ezeknek az alakoknak cselekedeteivel, varázslataival van át- meg átszőve.
– Innen a bányamitológiai sorozat…
– Természetesen. Felejthetetlen hatással voltak rám ezek a mesék: az éj embere, a víz embere, a tűz embere, Varvara, a bányászok védőszentje, a hegyek és a bányák védőanyja. Reggeltől estig az erdőben kószáltam, egyszer majdnem szerencsétlenül is jártam: közelebb merészkedve egy érdekes formájú faághoz, a zsombékos terület iszalagcsapdájába szorultam, órákig függeszkedtem egy ágon, amíg az arra haladó bányászok meg nem hallották segélykiáltásomat és ki nem szabadítottak. Azt mondták rám: lehúzta a bányarém. Ezt a csodálatos és borzongtató világot akarom átmenteni fafaragásaimba. A fa élő anyag. Ami nálam elsőrendű kérdés, az, hogy sikerül-e a fát tovább élesztenem? Manapság különböző, úgynevezett népművészeti tárgyakban – szerintem: tákolmányokban – megölik a fát, a fa lelkét. Egy parasztember ilyesmit nem tesz. Az ősi népművészet tisztelte a fát. S ugyanúgy tisztelte a korongon formálódó agyagot, a szőttesek vízszintes-függőleges kereszteződési törvényeit. Voltaképpen a felesleges díszítések alkalmazása miatt korcsosul el a népművészet.
– Milyen volt a forma és díszítmény viszonya régen?
– A hagyományos népművészetben a hangsúly a formán volt, a díszítés csupán járulékos szerepet játszott. Az eredeti népművészet a látvány felületi szépségei helyett az anyag mélyebb értelmű igazságát kereste. Igen lényeges volt az összhang az anyag, a technika, a forma és a tárgy gyakorlati használata között. Mert az anyagot nem szabad elrejteni, sem olyan formát rákényszeríteni, amely jellegével ellentétes, és előállítását fölöslegesen nehézkessé teszi. Arány, szín és vonalszépség az elemei ennek a művészetnek. A belső indulatokból, a szakmai kulturáltságból sajátos művészi világ ötvöződik itt egybe.
A munkát nem a véletlen, hanem az emberi akarat alakítja. Minden négyzetcentiméternek megvan a maga szerepe.
– És hogyan alakult újabban a viszony forma és díszítmény között?
– Sok a sallang, a cifraság ezen a téren!
– Máramarosban ön sokat tett az igazi népművészet megismertetéséért, s a giccs visszaszorításában is derekasan kivette a részét. Milyen megoldási formákhoz folyamodtak?
– Egyetlen konkrét példát említek. A szőnyegeket telezsúfolták virágos motívumokkal, rikító színekkel, ami nem felelt meg a korábbi szín- és motívumvilágnak. Pipás tanító Tiszafaluban felelevenítette a növényi festék alkalmazását, tizenkilenc pasztell színt használtak itt. Ez valódi, hiteles dolog. Általában azonban sokat árt a kereskedelem. Azt vásárolja meg a népi alkotóktól, amit könnyebben ad el, és ez igen gyakran csapnivalóan ízléstelen holmi. A népművész – sajnos – kénytelen a megrendelésnek eleget tenni. Ezt a problémát alaposabban meg kellene vizsgálni, országos szinten is. Mert a népművészet az üres látszatoktól megszabadulni kívánó életstílus képviselője, arra törekszik, hogy gyakorlatilag és esztétikailag egyaránt kielégítse az ember szükségleteit. Mondhatnánk azt is: a népművészet – a környezetalakítás művészete.
A teoretikus: Mihai Pop, a bukaresti Néprajzi és Folklór Intézet igazgatója
– Manapság, amikor egyre erősebben kongatják a vészharangokat az igazi, autentikus népművészet háttérbe szorulása, a népi giccs előrenyomulása miatt, mit tehet az önök intézete a népművészetért?
– Igen sokat. Központi problémánk a hagyományos, ősi népművészet értékeire való figyelmeztetés. Az intézet gyűjteményeiben népművészeti darabok tízezrei találhatók, s túlzás nélkül kijelenthetem, hogy a népművészeti hagyaték tetemes részét mentettük meg a pusztulástól. A népszerűsítéshez járulunk hozzá közleményeinkkel is, ezen kívül a dokumentálódni óhajtó képzőművészeket, zenészeket, színházi embereket, általában a művészeket is kisegítjük anyagainkkal.
– Mindez a múlt, a hagyomány. Ám hogyan állunk a jelennel? Hogyan látja ön a népművészet lehetőségeit korunkban?
– Összhangba kell hozni az új eredményeket a régi, már-már elfelejtett értékekkel. Ez nem megoldhatatlan feladat. Az történt, hogy a népművészet korábbi kereteinek felbomlásával együtt járt e művészet etikai mércéjének elvetése is. Ám a hagyomány iránti egészséges tisztelet minden igazi művészeti törekvés természetes velejárója. S mi éppen ezt a hagyományt akarjuk értékesíteni jelenkori szocialista kultúránkban. Itt természetesen az igazi értékek megbecsülésére gondolok, a mélyen emberi tartalommal telítettekre, amelyek kifejezik az országunkban élő románok és a nemzetiségek szépre, humánusra áhítozó törekvéseit. Ennek érdekében olyan módszereket dolgoztunk ki, amelyektől biztos sikert várunk. S valóban eredményeink meg haladják még a szocialista országokban elértek mértékét is.
– S melyek ezek a módszerek?
– Például a népművészek támogatása, a műkedvelő mozgalmak pártolása. Ez a mozgalom rendkívüli népszerűségnek örvend hazánkban, de ezen a téren súlyos feladatokkal kell megbirkóznunk, mert csakis az autentikus népművészetet fogadhatjuk el, csak ezt gazdagíthatjuk jelenkori viszonyainknak megfelelő új színezettel. Röviden: a ma formált művek és a régi tárgyak tanulságos dialógusára törekszünk.
– Mi a véleménye a népművészet és a modern művészet viszonyáról?
– A népművészet páratlan vitalitásával alkalmas arra, hogy a modern művészetet nagyvonalú szintézisig juttassa el. Erre számtalan példa van szobrászatunkban és építészetünkben.
– Mit bizonyít a népművészet?
– Azt igazolja, hogy az élet célja az emberi képességek kibontakoztatása. Az ember és a természet szükségszerű, örök, de mégis mindig újat tartalmazó viszonyáról beszél. Ez a jó és rossz sorsát befonó nyers, igaz valóság, amelyből az ember szépséget harcol ki magának. Ezért mindig valamilyen emberi győzelem keserves-örömös ízeit érezhetjük a népművészeti tárgyakban. Mindaz, ami ebben a művészetben fontos és jellegzetes: kollektív, össztársadalmi alkotás, a közös világnézet és folyamatos műhelyhagyomány révén készre formálódva örökítődik át. Mindenki által megértett, elfogadott kifejezésmód – képzőművészeti köznyelv. Szókincsét és nyelvtanát a szellemi használat állandó próbája őrzi. A világnézet foglalata: mindenben ítéletet mond. Mindenki számára használhatónak-érthetőnek kell lennie, mert ha nem illeszkedik jól az általánosan elfogadott eszmékhez, ha az érzelmek nem tudnak akadálytalanul ráfonódni – hasznavehetetlen szerszám.
– Vagyis e látszólag nagyon is objektív alkotással az ember szubjektív viszonyba kerül: tetszik, gyönyörködik formáikban, értékeli okos hasznosságukat, értelmességüket. S akkor hogyan állunk az álnépművészettel, a giccsel, amiben – sajnos – szintén igen sokan gyönyörködnek?
– A giccs visszaverése is sokat foglalkoztatja intézetünk munkatársait. Habár elméletileg sokféle megoldáson töprengtünk, gyakorlatilag rengeteg nehézségbe ütközünk. Például a népi táncegyüttesek vagy az “artizanatok” részéről. Újabban szorosabbá vált együttműködésünk a rádióval és a televízióval e cél érdekében. Természetesen ez a folyamat hosszas időt és türelmet igényel.
– Lehetünk-e optimisták a giccs elleni harcban?
– Igen, ám nagyfokú kitartásra és eltökéltségre van szükség.
Lejegyezte : Ágopcsa Marianna
Megjelent A Hét III. évfolyama 34. számában, 1972. augusztus 25-én.
