Jelenkori osztrák grafikai tárlat
Fővárosunkba is elérkezett A fantasztikus realizmus bécsi iskolája címen hirdetett vándorkiállítás, amellyel tizenkét osztrák képzőművész három évig járja Európa s Ázsia országait.
Miért fantasztikus és miért realista? És egyáltalán, hogyan egyeztethető össze ez a két jellemvonás? A tárlat azt bizonyítja, hogy a kiállító művészeknek sikerült közös nevezőre hozniuk ezt a két jelenséget; alkotásaik fantasztikus vonásokat tartalmaznak a tárgyak, formák, dolgok különös halmozása, társítása, sajátos dialektikája folytán, ám ugyanakkor az alkotók szigorúan ragaszkodnak ezeknek a dolgoknak reális megnyilvánulási formáihoz.
A művészi csoportosulás röviddel a második világháború befejezése után jött létre, kezdetben a bécsi Szépművészeti Akadémián hallatta hangját, majd a Strohkoffer (Szalmaláda) kávézóban, amely abban az időben olyan írók, festők, szobrászok, zenészek, filozófusok és újságírók gyülekezési helyévé vált, akik a művészi és intellektuális szabadság új területeinek megismerésére és elismertetésére készítették elő az utat.
Ez az iskola kezdettől fogva szervesen beilleszkedett az ország művelődési-művészeti életébe, hiszen formavilága Ausztria kulturális hagyományaiból táplálkozott, a háború apokaliptikus évei nyomták rá bélyegüket, ám ugyanakkor az európai művészetben meghonosodott új kifejezési formák iránt is érdeklődött.
Edgar Jené festő, André Breton barátja tájékoztatta az iskola köré tömörülteket a francia szürrealizmus látásmódjáról. Első elnevezése így is hangzott: Bécsi szürrealista iskola, azután kapta mostani nevét. A csoportosulás ma hozzávetőlegesen ötven tagból áll.
A fantasztikus realizmus iskolája és a szürrealizmus irányzata között azonban alapvető különbség van. Az előbbi nem a tudatalattira összpontosítja a figyelmét, nem akar sokkszerű meglepetést okozni. Ezek az alkotók nem akarják megfosztani művészetüket az észszerűség elveitől. A világ fantasztikus univerzum ugyan, de nem misztérium. A művészek ezt a világot akarják megközelíteni, a kort, amelyben élnek, olyan témákkal, amelyek felölelik a világegyetem problémáit: háború és béke, egyén és társadalom, technikai civilizáció és természet, észszerűség és irracionalitás. Náluk a fantasztikum éppen a valóság tudatosítására szolgál. Munkásságuk példája szerint ahhoz, hogy az élmény művé váljék, eszmélkedési időre van szükség. Fel kell fognunk a velünk történteket, gondolattá kell váltanunk érzéseinket, hagynunk kell azokat leülepedni, hogy az élmény lényege kerekedjék felül bennük, s csak ezután, lassan-lassan a gondolatok formát is kezdenek ölteni.
A csoportosulás tagjai közül a szürrealizmushoz legközelebb talán Fritz Janschka áll. A tengeri búvár lánya haltestű nő, a tenger vizének sejtelmes fényében él. A művész csodálatos biztonsággal tudja a hajlékony vonalakat, puhán elmosódott formákat egészen tiszta harmonikus együttessé komponálni, így az összhang zavartalan és megbonthatatlan.
Raimund Gregor Ferra művészi világa nyugtalanabb: mértan, algebra, kozmikus kavargás, asztrológiai bölcselkedés él együtt bizarr együttesben. A Vízöntő jegyében bemutatott univerzum a művészi szándék szerint a mai világ szimbóluma. Visszafojtott belső erő telíti, az emberi energiaforrás nagyszerű tartalékát jelképezi. A sárkányok gyilkosának gyilkosa tőrré válva megszabadul felszabadítójától, és így megszabadul az évszázados hagyomány béklyóitól is, amely az örökké hálás nő szerepére kárhoztatta.
Anton Lehmden is a lét és nemlét kérdéseit firtatja. Művészettörténeti emlékek: piramisok, római kapuk, Memnon kolosszusai megannyi ürügy arra, hogy a letűnt szépséget dicsérje, melyet évszázadok koptattak, mégis őrzi régi fenségét.
Rudolf Hausner művészetében Ádám az egyetemes emberiség hordozójává válik, a technikai civilizáció világának kétségei nyomasztják. Az Ádám, miért reszketsz? című grafika a hős válságát tükrözi az atomrobbanások fenyegető veszélye miatt, ám az Adám biztonságban már azt sugallja, hogy az Ember végül is mindenek fölébe kerekedik.
Richard Matouschek a művészet ürügyén sem hajlandó szebbé hazudni az életet, ha az maga nem jogosítja fel erre. Mindenkori igazságok felkutatására és megfogalmazására törekszik, a külváros démonikus és annyira kiábrándító világát ábrázolja.
Kari Korab ellenkezőleg költői vonásokkal ruházza fel a külvárost, céllövő táblák, maszkok, pojácák népesítik be kompozícióit.
Robert Doxat is derűs, barátságos világot kelt életre munkáiban, gáttalanul áradó mesélőkedv jellemzi ezeket; groteszk istenek és démonok táncolnak mambót és cha-cha-chát, utaznak hetedhét országon is túlra.
Hasonlóképpen egzotikus világot álmodik Kurt Regschek is grafikáiban, ám mindez csupán álarc, Kakianopolis – Bécs, a művész kicsit megmosolyogja, kicsit megsiratja az elidegenedés általános jelenségétől fenyegetett várost.
A csoportosulás legfiatalabb tagjának, Ernst Ferdinand Wondruschnak képletté tömörített, zárt formái, kompozícióinak szigorú rendje, fekete-fehér kontrasztjai, ritmusa és drámai összecsengése felfokozzák mondanivalóját, tartalmát monumentálissá növelik. Ebben a világban – a degenerálódás és élveboncolás világában – az emberi érzékszerveket: fület, szemet gépek helyettesítik vagy semmisítik meg.
Az iskolához tartozó művészek többsége nem kizárólagosan grafikus, hanem festő is. Ez a csoportosulás a legnépszerűbb ma Ausztriában, tagjai valóban művészi egyéniségek; mindegyik a maga módján keresi, kutatja azt, ami jelentőségteljes korunkban – az emberi lét mindenkit izgató problémáit.
Megjelent A Hét II. évfolyama 45. számában, 1971. november 5-én.
Kiemelt kép: Robert Doxat: Drakula délutánja
A mostani illusztrációk nyilvánvalóan nem az eredeti Hét-cikket illusztrálták.
