Nem könnyű feladat olyan országos méretű kiállítás összeállítása, amely nagyobb időszak alkotói kísérleteiről és eredményeiről szándékszik átfogó képet nyújtani. Hát még ha ez a kiállítás idegen országban akarja népszerűsíteni hazai képzőművészeti törekvéseit.
A varsói művészeti kiállítások központi irodája erre a feladatra vállalkozott Romániába, Magyarországra és Csehszlovákiába tervezett vándorkiállításával. Az időszak, amelyet bemutat (az úgynevezett posztbellikus, egészen napjainkig terjedő periódus), művészeti vitákkal terhes, a megválasztott értékviszonyok következtében új nézőpontok alakultak ki, a művészi megismerhetőség szférája jelentékenyen kibővült, új jelenségek ütötték fel fejüket. Komoly, buktatókkal teli munkát kell végeznie annak, aki mindezt rendszerezni, osztályozni akarja. Lengyelországban általános méreteket öltött a Bauhaus elindította mozgalom: elmosódnak a határok a művészeti ágak között, már nem festészetről vagy architektúráról, vagy iparművészetről beszélnek itt, hanem egyszerűen a képzőművészetről.
Természetesen a Dalles csarnokban látható kiállítás nem érzékeltetheti ezt a jelenséget a maga élethűségében; a festészeti, grafikai és szobrászati anyag a hagyományos osztályozásban különül el egymástól. Ám azt feltétlenül hangsúlyoznunk kell, hogy ennek ellenére a tárlat nem nyújtja hamis vagy torz képét a valóságos helyzetnek, hiszen a képzőművészek kutatásai, kísérletezései elsősorban a fent említett területeken folynak, hogy azután az elért eredmények az ország egész művészeti arculatát alakítsák.
A bemutatott festészeti anyag sokoldalúságával hívja fel magára a figyelmet. Máskülönben a jelenkori lengyel művészetet éppen ez jellemzi: a kifejezési módok és eszközök rendkívüli sokrétűsége, változatossága. Mint már említettem, a háború óta eltelt évek művészeti fejlődése egyáltalán nem nevezhető zökkenőmentesnek, szenvedélyes viták fűtötték ezt az időszakot, s ebben a küzdelemben hol egyik, hol másik áramlat győzött.
Közvetlenül a háború utáni évek egyik fő irányzata a kolorizmus. Gyökerei a háború előtti utolsó évtizedbe nyúlnak vissza. Az irányzat híveinek formaszemlélete meglehetősen akadémikus, témája leszűkített (csendélet, táj, akt), hideg és meleg tónusok ellentétére épül. Az irányzat erős hatással volt a háború utáni ifjú nemzedékre, hiszen képviselői az oktatási intézmények tanáraiként természetszerűleg befolyásolták a fiatalok gondolkodásmódját, művészi felfogását. Viszont, ami igen lényeges: éppen ebből az áramlatból nőtte ki magát az 1950-es években, ma sem vesztve el népszerűségét, az absztrakt expresszionizmus. Fő alakjai: Tadeusz Brzozowski és Stefan Gierowski. Mindkettejük alkotásait kifinomult színérzék jellemzi, előbbi biológiai folyamatokat „ültet át” képeire, utóbbi tér és fény eggyéolvadásának módozatait kutatja, gyakran egyetlen szín végtelen árnyalásával.
A lengyel festészet klasszikus alakja Henryk Stazewski, az absztrakt geometrizmus híve, aki mindjárt a háború utáni években művészetével befolyásolni akarta az építészet és az utilitárius művészetek formavilágát. Fém-reliefjei négyszögű és körformák egyensúlyára épülnek, erős dinamikus hatást keltenek. A figuratív festészet több irányban fejlődött Lengyelországban. A Realisták csoportja 1962-től állít ki, jelszava: a közérthetőség. Ez azonban, véleményem szerint, csupán részlegesen „sikerült” nekik, formáik közérthetőek ugyan, ám a köztük levő kapcsolatok jóval bonyolultabbak, filozófiai értelem rejlik bennük, megfejtésük alaposan megdolgoztatja agyunkat. Az Újfigurativak csoportja főleg a fiatalok körében nyert híveket. Merőben másképp festenek mint az előbbi stílus képviselői, inkább csak utalnak a valóságra, gyakran eltorzított formákkal!
Természetesen nem lehet az irányzatok nomenklatúrájába belefoglalni az összes jelenlevő művészeket. Rám rendkívüli hatással voltak – s azt hiszem, nem vagyok az egyedüli – Zdzislaw Beksinski temető-jelenetei. A képek apokalipszis-hangulatot sugároznak, az egymás hegyén-hátán torlódó nyílt koporsókból csontvázak merednek ránk, parányi gyermek óriási lovat vonszol, hátán lelógó karú halottal, a táj torokszorongató sárgás fényben izzik.
Ha a festészet lehetővé teszi néhány főbb irányzat nyomon követését, a grafika minden ebbeli próbálkozásunkat meghiúsítja. Azt is mondhatnák, hogy itt mindenki a saját szakállára kísérletezik. S igazán jól! A magas színvonalú anyag eltérően a festészettől, a legutolsó évtized alkotásait mutatja be. A látottakból leszűrt tanulság az, hogy a lengyel grafikusok – csekély kivétellel – ragaszkodnak a grafika hagyományos fekete-fehér nyelvéhez. A megoldások rendkívül változatosak. Jerzy Panek kalapos portréiban az évezredes fametszet-technikának nyit újabb kifejezésbeli lehetőségeket, munkáiban szaggatott fekete és fehér vonalak keresztezik egymást, leheletkönnyed formákat eredményezve. Stanislaw Fijalkowski szintén a fekete-fehér birodalmában mozog, linómetszeteiben egyszerű és poétikus harmóniákat teremt. Mieczyslaw Weiman rézkarcsorozatának, a Biciklistának mondanivalója tragikus kicsengésű, a humanizmus és antihumanizmus küzdelméről szól.
A kiállítás rendezői a legnehezebb problémákkal a szobrászati anyag összeválogatásánál találták szembe magukat. Hiszen a lengyel művészetre olyannyira jellemző monumentális fémszobrokat lehetetlen volt ideszállítani, a fotóanyag csupán kis mértékben pótolja a hiányt. Igen hatásosak Bronislaw Chrom szobrai. A bűnöző II., a groteszk mozdulatú ivó alak és főként A meg nem született anyja, a súlyos emberi problémákat magában hordozó fémszobor, kesernyésen megnyúlt ovális alakzatai egyszerre sugallják a női arc és az embrió formáit.
A lengyel kiállítás nem tűzte céljául sem azt, hogy retrospektív, sem azt, hogy didaktikus legyen. Nem állt szándékában az összes áramlatok törekvések, próbálkozások bemutatása, csupán azokat a kimagasló egyéniségeket kívánta szerepeltetni, akik munkásságukkal meghatároztak egy bizonyos tájékozódási vonalat, befolyásolták a stílusok jelenlétét és arányát az összképben.
Megjelent A Hét III. évfolyama 25. számában, 1972. június 23-án.
Kiemelt kép: Tadeusz Brzozowski. MASTIFF (CWAJNOS), 1967