Beszélgetés Székely Lászlóval
– Az ember elementáris kifejezésvágya, önmagát túlszárnyaló képzelete, amióta a világ fennáll, megtestesülésre sóvárog. Faszobor vagy agyagkorsó születik… Műalkotás, de örök homályba vesző „név” alkotja. Évek, évszázadok során faszobrok és agyagkorsók milliói sorakoznak egymás mellé, a teoretikusok pedig népművészetről kezdenek írni… Az Idő természetesen semmit sem kímél, fogát minden emberi kéz alkotta műbe belevájja. Akciók indulnak a népművészeti értékek helyreállítására. A jelszó: tárgyakat menteni, amelyek egész múltunkat rejtik magukban… Lengyelország az európai országok közül talán az első helyen áll ezen a téren. Hathetes ott-tartózkodásom alatt alkalmam volt látni kitartásuk eredményét, a második világháború pusztításai után újjáalkotott épületeket, sőt városrészeket, a barokk stílusú Wilanowot, és azt a lázas igyekvést, ami most a műtárgyak restaurálásakor hatja át a szakembereket. Nem érdektelen az a tény sem, hogy Rómán kívül csupán Varsóban van restaurálási főiskola…
Székely László marosvásárhelyi szobrászt a Művelődés- és Művészet- ügyi Állami Bizottság küldte ösztöndíjjal Lengyelországba, hogy részi vegyen a fatemplomok, faszobrok helyreállítási munkájában. Időközben módosult az eredeti elképzelés: az egyiptomi freskók restaurálása után hazatérő szakember-csoport mellé osztották be, és az ajándékba kapott farasi freskókon dolgozott. Hosszan tudna beszélni arról a sajátos, újszerű technikáról, amivel a freskókat egészében leválasztják a falról, és ilyen állapotban végzik el rajtuk a szükséges eljárásokat, munkálatokat, majd visszahelyezik eredeti helyükre. Kénytelen vagyok félbeszakítani és az engem pillanatnyilag inkább érdeklő lengyel fafaragás-művészetről faggatni.
– Az is egyfajta hősiesség, ahogyan a restaurálással foglalkozó szakemberek dolgoznak. Az eredmény? Népmesék tűzmadara, amint önmaga megsemmisüléséből újjászületik… Valóban, a népművészet egyetemes kincs, a jelenben hat, de egy nép évezredes múltjáról regél. Éppen ezért fontos a megőrzése, átmentése a jövő számára. A szubjektumban kialakult képzet társadalmi érvényre jut egy fafaragásban, a forma hagyományossá válik… Tisztaság, frissesség, naivitás jellemzi és ösztönös rendteremtő erő. így is nevezhetném: a mindennapok és csodák művészete.
– Melyek Lengyelország fontosabb faszobrászati központjai?
– Például Zakopane, ahol én is jártam. Fatemplomok sűrű egymásutánja és jellegzetes Krisztus-szobor. Nem keresztre feszített, hanem ülő alak: töpreng, szinte önmagába roskad. Az elmélkedő Krisztus, enem Rodin Gondolkodójára emlékeztet. Zakopanéban faszobrászati középiskola is működik, az egyetlen az egész országban, igaz, hogy élénk viták folynak körülötte: van-e értelme létezésének? Ezzel kapcsolatban én is elmondtam véleményemet…
– És mi a véleménye?
– Szerintem nem helyes, hogy iskolában oktatják a népművészetet. Több tájegység diákjait toborozzák össze, és egységes elveket, formákat fogadtatnak el velük. Minden vidéknek megvan a maga hagyományos, évszázadokon át kikristályosodott formakincse, ennek csupán árthat az egységes nézőpont, a sablon.
– Észlelhető-e a modern lengyel szobrászatban a népi fafaragás-művészet formáinak hatása?
— Természetesen. Különösen a monumentális fémszobrászat használja fel a népi faszobrászat tanulságait. A szobrászatnak ez az ága jelenleg igen nagy tekintélynek örvend ott. Űj mecénás születik: az ipari üzem. Az anyagot és a „műtermet” a gyár biztosítja, ennek területén kalapálják, hegesztik ezeket a szobrokat, amikkel majd utcákat, parkokat népesítenek be. A legszebb talán a Park Sowinski, negyven 2-10 méteres szobor áll benne. Masszívak, anyaguk és fényük tökéletes fémtechnikáról árulkodik. Akár szétzúzott titánok is lehetnének, elrugaszkodnak a Földtől, a végtelen szférái felé törekednek. Természet és emberi alkotás harmonikus kapcsolatba kerül itt egymással, az esztétikai értéktényezők pedig mindezzel megsokszorozódnak.
– És a népi fafaragás-művészet formahagyományai miként valósulnak meg bennük?
– A fafaragások szögletes vonalritmikájának monumentális szobrászati átírása úgy történik, hogy a művész átvesz egyes elemeket belőlük, de semmi esetre sem az egészet! Tévedés a modern szobrászat és népi szobrászat egymásra-hatását úgy felfogni, mint díszítménnyé párolt népi jelképrendszert! Jó művész számára a népiség frissítő lételem. Tanulhat formaképzéséből, de úgy, hogy ezzel eljusson a művészi önállóság legmagasabb fokára. A monumentális fémszobor ezt így hasznosítja: nincs szükség formai túltengésre, a szépséget az arányok tükrözik. A népművészet formáinak továbbélése nem jelent eklektikus összbenyomást, minden művész tehetségének egyéni vonásai szerves egységbe jutnak népművészeti tájékozódottságával, a művész a maga legközvetlenebb megnyilatkozásainak szellemiségével tölti meg a különböző vidékekről származó alapformákat. Egy műnek csakis akkor lehet hatása, ha korszerű eszmei tartalmat ötvöz egyéni művészi követelményekkel. A népi fafaragás-művészetből a végtelenül ismétlődő összpontosítást lehet megtanulni.
Megjelent A Hét II. évfolyama 16. számában, 1971. április 16-án.
