A Dalles-teremben megnyílt idei grafikai szalon jóleső meglepetéseket tartogat a néző számára. Az elmúlt évek sablonjaitól eltérően idén a korszerű grafikai nyelvezet bizonyos fokú megállapodottsága, kiforrottsága figyelhető meg. A zsűri ezúttal nem a divat szerint válogatott, hanem próbálta felszínre hozni grafikusaink egyetemes mondanivalóját. A világmindenséget vagy az emberi lélek mélyrétegeit feltárni akarás, a megismerési vágy eredményeit állította előtérbe. És örvendetes, hogy ennek az igénynek szép számban feleltek meg nemzetiségi képzőművészek is.
Tehát, inkább mint máskor, ötlet, műgond, eredetiség, technikai tudás, formaérzékenység jellemzi a kiállítást. És a természetelvű ábrázolásnak, a természet formáit átalakító művészi látomásnak a „békés egymás mellett élése”. A formaihoz hasonlóan sokféle a tartalmi hozzáállás. Grafikusaink spekulatív esztétizálás nélkül az eddigi tárlatokhoz viszonyítva átfogóbbat, sűrítettebbet nyújtanak most a világról. Jó érzés felfedeznünk, hogy a bemutatott munkák nem a célhoz érkezés nyugalmát, hanem az útra indulók és keresők nyugtalanságát sugározzák. Hiszen készséggel ismerjük el a kutatás, a kísérletezés jogát, de fenntartjuk: az igazi művész itt is, ebben is őszinte. Még akkor is, ha a felfedezés utóbb futó pillanatnak bizonyul és újabb vándorútra kényszeríti a művészt.
Feltűnően sok a szürrealista fogantatású grafika ezen a tárlaton. Pusztai Péter művei nyugtalanító látomások, Kopacz Mária szürrealizmusa groteszkebb, s az alakok egymáshoz való viszonyában kényszeredettség, félálomszerű révület figyelhető meg. A formákat hordó feketék és fehérek mindkettejük rajzaiban finom, de borzongató harmóniájukkal fokozzák a különös hangulatot. Fred Micoș, Constantin Nircǎ alakjai és tárgyai arányaik folytán jelképekké válnak, a szerzők nem a látvány valóságát rögzítik: náluk minden alá van rendelve a művész vezérlő gondolatának. A szürrealizmus – s erre itt sok a példa – nemcsak a lelki megrázkódtatások, szorongások szülte hibrid képződmények, értelmen aluli borzalmak és sejtések kivetülése, hanem egyben új közlési és fogalmazási lehetőség. Az embert kutatja, s így emberközpontúsága révén számunkra is felettébb sokatmondó.
Grafikusaink nemcsak az embert tanulmányozzák figyelmes és aprólékos gonddal, hanem környezetünk tárgyait is. A lehetőségek kutatásában Zamfir Dumitrescu és Wanda Mihuleac a végső határokig akar eljutni. Mérhetetlen türelemmel és ízléssel oldják lággyá a formák egymással érintkező, s egymástól elváló határait. A tárgy azonban csak ürügy, a művész rajta keresztül érzékelteti a formák egymáshoz való logikus viszonyát, az egyensúlyok már-már matematikai pontosságát. Mert talán még nagyobb energia kell ahhoz, hogy a művész a temperamentumot a józan ész korlátai közé szorítsa, mint hogy a végletekig kiélje.
Az ember rendteremtő szándéka a legtöbb grafikai lapon jelen van. Feszt László kompozícióiban minden az állandóság és szükségszerűség érzetét kelti. A plasztikai szükségszerűségek keresése egyúttal emberi viszonylatok tükrözése is, hiszen a rend után sóvárgó emberi akaratot juttatja kifejezésre. Erdős I. Pál rajzain viszont az emberi alak sohasem jelzésként, hanem ténylegesen van ott, mint mikro- és makrokozmosz, harmónia és diszharmónia ötvöződése és mindenek felett, mint sorsát vállaló lény.
Nem hiányoznak a tárlatról Kusztos Endre és Mátyás József fekete-fehér ellentétére építő nagyerejű alkotásai sem. A grafika hagyományos fekete-fehér nyelvének ellentmondó akvarell, szerintem, inkább a festészethez tartozik, habár az utóbbi években csakis grafikai tárlatokon jut számukra hely. A műfaj kiváló művelőjeként ismerhetjük meg most a csíkszeredai Zsigmond Mártont, akinek tájképei különös rálátásban jelenítenek meg falusi utcákat, házak, kapuk dús formáit.
A tárlatlátogatót a bejáratnál a plakátgrafika fogadja, bizonyságául a korunk eseményeire azonnal reagáló művészek vizuális készenlétének. Színvonalas ez is, akárcsak a tárlat többi része, műfaji törvényei révén a jellemzőt, érdekeset, tanulságosat és lényegeset ragadja meg a látványban, szituációkban, történésekben.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 18. számában, 1973. május 4-én.