Fekete-fehér, szigorú egyszerűséggel komponált plakát hirdeti az 1971-es grafikai szalont. Utalni akar a grafikának mint képzőművészeti ágnak a jellegére, puritán kétszólamúságára? Inkább a grafika múltjára emlékeztet. Mert a jelen egészen más képet mutat. Az utóbbi évtizedekben a kivitelezési technikák jelentős bővülésével a grafika szinte korlátlan ábrázolási lehetőségek birtokosává vált, és míg egykor hamupipőke volt a képzőművészetek családjában, immár rangos helyet vívott ki magának. És így a fekete-fehér plakát is a grafika egykori karakterére utalhat, hiszen színhatásaiban ez a műfaj jelenleg a festészettel vetekedik. A fekete-fehér plakát következésképpen a klasszikus értelemben vett grafikánál nagyobb rokonságot mutat a komor téleleji délelőttel, az esőtől rideggé, szinte fekete-fehérré vált galaci utcával. Ez a plakát ugyanis a galaci Művészeti Múzeum előtt hirdeti az országos évi tárlatot.
Miért éppen Galacon? Amikor a kiállítás rendezőinél ez iránt érdeklődtem, az indoklás helyesnek mutatkozott: több vidéki művelődési gócpontot kell bekapcsolni az ország képzőművészeti élet áramkörébe. Igen, a szempont nem érdektelen, de az eredmény várakozáson aluli. Három órán át – amíg a kiállítás megtekintésével vesződtem – rajtam kívül egyetlen látogatója sem akadt a tárlatnak. Szándékosan írtam vesződést, mert megvallom, nem csekély akaraterőmbe került, hogy faképnél ne hagyjam az egészet. Elsősorban: a galaci Művészeti Múzeum apró, ide-oda kanyargó termei egyáltalán nem alkalmasak évi tárlatok rendezésére. Ráadásul egymás hegyén-hátán zsúfolódnak a képek. De az érdektelenség nem is marad el a kanyargó termekben: a látogató nem hagyja megszédíteni magát. Ám én hivatalos kiküldetésem fontosságának teljes tudatában átrágtam magam alkotásokon és – képcímkéken. Előbb elcsodálkoztam, mit is jelenthet az az Extcra, azután a művész aláírásából szerencsére megtudtam, hogy ez Ex terra (azaz Földön kívül) akar lenni, csupán a címkeíró nem tudott elég jól másolni. (Valószínűleg, puskázási képessége már diákkorában sem volt tökéletes.) Így a tolografia sem valami új grafikai technika, csupán a col- tografia újfajta változata, szintén a címkeíró jóvoltából.
Talán a címkeírás háztáján sem ártana jobban körülnézni. Két évvel ezelőtt, szintén az országos grafikai szalon hívta fel figyelmemet az átkeresztelések korlátlan lehetőségére, amikor is Jakabovics Miklós Bacchanáliáját a címke, ám a katalógus is a következő néven népszerűsítette: BacctaMalta. Jókora kis Baccloves volt. Úgy látszik, az idei tárlat sem akar e tekintetben alulmaradni.
Ennyit a rendezésről és most következzenek a kiállított munkák. Mondani szokás: ahány ház, annyi szokás. A közmondást a tárlatra alkalmazva – ahány művész, annyi látásmód. Ez még nem hiba, de évi tárlatról lévén szó, hol marad az összkép, a műfaj arculata? Sajnos – elmarad. A bemutatott munkákból nem lehet megfejteni, hol is tartunk most grafika dolgában. Mert milyen szerepet kellene betöltenie az évi tárlatnak? Igaz ugyan, hogy megmutatja magát az egyes művész, de meg kellene mutatnia magát az egész művésztársadatomnak. Az évi tárlat voltaképpen a mondanivaló megbecsüléséért és a mondani tudás elfogadásáért folyó szüntelen művészharc fontos állomása kell hogy legyen.
A jövő eredményeinek előlege, a ma birtokolt ismeretek megvalósulása – ez az ilyen kiállítás célja. Itt azonban mindössze annyi körvonalazódik, hogy egy-egy téma esetében – ebből a szempontból igen változatos a tárlat – kik azok a művészek, akik természetesen viszonyulnak témájukhoz, azaz művészileg jól megoldott alkotásokkal szerepelnek, és kik azok, akik mesterkélt, tisztázatlan munkákkal. Például az ipari tájakban jelentkezik egyrészt a valóság karakteréhez való igazodás, viszont alig kap helyet a műveket meglelkesítő, szubjektív átélés, az érzelmi elemeknek az a szerepe, ami a látott valóságot érzékletesen, egyben lírával vagy éppenséggel drámával telten adja elő. Formailag ilyenkor a művész nem tudja vonalait a kép testévé, izmaivá rendelni, a vonalak önálló életet élnek, esetlegesek, a művész lemond az általánosító utalások lehetőségéről.
Pedig a konkrét valóság és a művészi valóság két különböző dolog. Az ipari táj művészi valósággá válik például Feszt László grafikáiban; a kompozíció szerkezeti logikájával, vonalracionalizmusával, mindent helyére tevő szabatosságával a szükségszerűség érzetét kelti.
A falusi élet ünnepi szokásai, megnyilvánulásai – esküvők, vásárok stb. – szintén ösztönző erővel hatnak grafikusaink alkotó kedvére. Ám ezeknek a szokásoknak nem annyira a művészi megjelenítésével, mint inkább egyszerű feltérképezésével, naiv, olykor gyermekrajzszerű átírásával találkozunk.
Egy-két kivétel ugyan itt is akad, mint Boboia Emília lírai finomsággal megrajzolt esküvői párja, de a többség kiábrándító. Ha ugyanis a dolgok puszta feltérképezése történik meg, a művész hiába ragaszkodik témájához, mert az elért eredmény gyakran kétkedésre ad alkalmat az illető téma fontossága dolgában. Ez a kétkedés természetesen nem a valóság lehetőségeinek szól, hanem a művésznek, aki ezt bizonytalan belső meggyőződéssel és a formai adottságok szerény szintjén próbálja igazolni.
És ha az Ember a témája egy grafikának, legyen „élet” a megjelenítésében, dialektikus viszonylatok fejeződjenek ki benne, hiszen az ember harmónia és diszharmónia ötvözete. Marcel Chirnoaga Napjaink rémei című grafikája sikerült alkotás, a külső és belső ördögeivel küzdő ember szimbóluma, lidérces, ám ugyanakkor katarzist sugalló jelkép. Az ember teremtó akaratát, vagyis a sorsával perlekedő embert fogalmazza meg munkáiban Paulovics László és Kazinczy Gábor is.
Köztudomású, hogy bátortalanságból, bizonytalanságból nem fakadhat művészet! Mert művészi bátortalanság fejeződik ki abban is, ha egyes általánosan ismert formai megoldást – ha kell, ha nem – felhasználnak a képben, amint azt a szerigráfiák elburjánzása, a rosszul értelmezett kollázstechnikák is példázzák. A téma túlbonyolítása látszatigazságokat ad és nem a lényeget. Nincs arra szükség, hogy lemeztelenítsük a valóságot, hogy aztán felcicomázzuk oda nem illő díszekkel.
Plakáttal kezdtem, plakáttal végzem. Úgy általában az alkalmazott grafika műfajait csupán néhány illusztráció és néhány plakát képviseli. Teljességgel hiányzik a reklámgrafika! De hát ennek okát már évek óta firtatják a tárlatbírálatok.
Megjelent A Hét II. évfolyama 50. számában, 1971. december 10-én.
A kísérő képek nem az eredeti cikket illusztrálták.
