A budapesti Nemzeti Szalon 1911-es kiállításáról Orbán Dezső festőművész így számolt be egy levelében: „… az emberek fenyegetőztek, öklüket rázva kérték vissza a belépődíjat. Ugyanakkor szokatlanul nagyszámú közönség tolongott a kiállításon. A vélemények megoszlottak, de csak két kategória volt: a dühöngök és lelkesedők, közömbös nem maradt senki. A haladó gondolkodású írók, szobrászok és zenészek lelkesedéssel állottak mellénk”.
Az Új Idők egykorú száma egy néző sopánkodását idézi: „Vége a szépségnek, vége a művészetnek! Vége abban a pillanatban, amikor ezt az újszerű mázolást is ugyanazzal a névvel illetik, amellyel Velasquez, Rembrandt, Tiziano, Millet, Szinyei, Székely ténykedését. Vagy ez vagy az nem művészet.” „Hidegvér! – csitította a háborgókat Lyka Károly. – A dolog mégsem olyan rémületes, mint amilyennek a látogató első pillanatban véli.” Mi volt az oka a kifakadásnak, mi magyarázta a lelkesedést?
A Nyolcak néven ismert csoport– Berény, Czigány, Czóbel, Kernstok, Pór, Tihanyi tartoztak ide – Adyék irodalmi forradalmával egyidőben a képzőművészet megújítására vállalkozott. Irányzatuk, a konstruktivizmus, a testek és a tér szerkezetének hangsúlyozása. A cézanne-i elvek alapján, a kubizmus magyarországi érlelőiként a megmozgatott, több irányból szemlélt formák életét, ritmusát tanulmányozták a kifejezés fokozása érdekében. Világos, felkiáltásszerű előadásmódot, stílust kerestek aktuális, társadalmi felismerésektől fűtött mondanivalójukhoz. Később a Ma – Kassák lapja – körül csoportosuló művészek, az Aktivisták a Nyolcakéhoz hasonló célokat tűztek maguk elé. Szerepük a modern magyar festészet alakulásában ma már világosan nyomon követhető, s nemcsak formai, hanem határozott világnézeti változást is jelentett munkásságuk. Az akadémizmus üres és hamis gesztusaival, az impresszionizmus optikai élményeket rögzítő céljaival szemben ők egy új képzőművészeti rend megteremtésére, szilárd konstrukcióra törekedtek, a vonalak, formák, színek, tömegek új jelentőségét keresték. Ugyanakkor a világnézeti harcokban a forradalmi változásokat sürgető, a gondolkodást életben és művészetben megújítani kívánó szellemet képviselték. A Nyolcak és az Aktivisták közül került ki a Tanácsköztársaság képzőművészeinek derékhada. Geometrizáló, stilizáló, ritmizáló, konstruáló formanyelvük a proletárforradalom hevében nőtt monumentálissá, műteremproblémából világátalakító gondolatok ihletésére: sorskérdéssé. Eszméikhez a forradalom bukása után is hűségesek maradtak: a konstruktív avantgarde-művészet a szellemi ellenállás egyik végvára volt a Horthy-korszakban.
A konstruktivizmus a látvány tudatos elrendezésének és a mondanivaló minél intenzívebb közlésének az eszköze. A szigorú és logikus szerkesztéssel a művész hatékonyan, sűrítetten akarja kifejezni gondolatait, állásfoglalását. A nagyfokú sűrítettség a maga során lehetővé teszi, hogy a konkrét téma, szituáció jelképpé általánosodjék. A gyűjtőfogalommal konstruktivizmusnak nevezett irányzat művészei egyéniségük szerint egymástól eltérő intenzitással választották a formaépítkezés szigorú, logikus rendjét, eszmei-etikai álláspontjuk érvényesítésére.
A magyar konstruktivisták mostani kiállítása a bukaresti Dalles-Deim Pál teremben átfogó képet kíván nyújtani az idős, még a Nyolcakhoz vagy az Aktivistákhoz tartozó mesterektől egészen a fiatalabbakig.
Dési Huber István – Uitz Béla és Derkovits Gyula mellett – a legtisztábban, legintezívebben fejezte ki műveiben a haladó világnézetet. Ám látásmódja jóval borúsabb, mint festőtársaié, tonalitása fájdalmas. A kiállításon látható képében – dési városrészletében – a házak dinamikus térgörbefelületekkel torlódnak egymásra, a lüktető vonaljátékban, a zaklatott képszerkezetben a megpróbáltatások komor víziója sejlik fel. Önvallomásában mondja: „Az ábrázolás nem valaminek a lerajzolása vagy lefestése, hanem mindazon festői, téri, formai, pszichológiai és mit tudom én még hányféle történésnek összege, melyeket akkor észlelünk, amikor az adott objektum (ember, táj, tárgy) izgat, érdekel. A hangsúly azon van: mi érdekel, s az dönti el kinek-kinek hovatartozását.”
Uitz Béla bonyolult arányrendszereiben mozgás és nyugalom, a mű és a külső világ viszonyát kutatja. Dinamikus vonalaiban, síkjaiban elemi erő feszül, ebből a szempontból művészete az expresszionizmussal rokon. Leon Belzajette francia kritikus szerint Uitz Béla George Grosz-szal és Frans Masereellel együtt a hasonló művészi temperamentum nagyszerű szentháromságát alkotja.
Derkovits Gyula képeit biztos, ötletes képszerkesztés, lezárt formák, merész perspektíva jellemzi. Festésmódjának egyik legjellegzetesebb vonása a fémszínek (arany, ezüst, bronz s ezek árnyalatai) használata. Ilyen értelemben a magyar művészetben egyedülálló jelenség. Ezeket a színeket más festékanyagokkal keveri, s ily módon a sejtelmes csillogástól a teljes ragyogásig terjedő gazdag színskálát teremt.
Az élő idős mesterek közül Barcsay Jenő munkássága a modern magyar festészet egyik legkiérleltebb, legkövetkezetesebb eredménye. A Páholyban című képében és a Szentendrei mozaiktervben a látvány fény-árnyék tömbökre oszlik. Ezek az izgalmas felületek nem okvetlenül oda kerülnek, ahol árnyékot vetnének a formák, hanem ahol Barcsay a kép érdekében szükségesnek érzi. A női alakok: gömbölyödő formák megszaggatott egymásba illeszkedései, a legtöbb alakon sötétre sűrűsödnek a vonalak, csupán a fejeken vagy ezek egyes pontjain gyullad ki a fény, ide összpontosul a figyelem.
A szilárd formák, tömegek szigorú biztonságára építő Barcsayval szemben Egry József az illékony fény képi megjelenítésére, rendezésére törekszik. Rajta kívül szinte nincs is más a magyar művészetben, aki annyira átélte volna a fény mámorát, amely egyetlen, földtől az égig érőhatalmas lendület Egry képein, s a sugárnyalábok (a Visszhang című képében is) kozmikus életérzés, a sorssal és a végtelennel való viaskodás kifejezői.
A konstruktivizmus formabeli újításai természetesen nemcsak a festészetre korlátozódtak, hanem a szobrászatban is éreztették hatásukat. Ferenczy Béni nemes nyugalmú szobrainak stílusában még a klasszikus és modern formálás európai szintű harmóniáját valósította meg. De míg a klasszikus művészet számára a forma adva volt, a modern művészetet mind inkább a forma feltalálása izgatja. A ma embere technikai és szellemi kísérletek sűrűjében él, s új meg új érzékelésekre vágyik – egy olyan kultúrán keresztül, amely tevékenységének valamennyi formáját magában foglalja. A modern művészet meghatározott szerepet tölt be az érzékelt és ábrázolt világ új, általános rendszerének kialakításában. Az emberi környezet megváltozásával többé-kevésbé megváltozik a nyelvezet, a kapcsolatrendszer is, amelynek révén az emberek kommunikálnak egymással. Természetesen ezeket a változásokat befolyásoljáka korábbi technikák és nyelvezetek. A magyarországi konstruktivisták szemlélete, látásmódja is átalakult az új korérzésnek megfelelően, a szellem és a dolgok közötti új viszonyrend tükröződik benne. A bukaresti kiállítás modern anyagában a szobrászat jár az élen, a festészeti rész – kevés kivétellel – lemarad mögötte.
A modern magyar szobrászat emberibbé bővíti a tiszta forma képletét, mintákat kínál a közösségnek, amelyekben új kapcsolatok, új értékek jutnak kifejezésre. A művész már rég felkutatta a kőtömb vagy a fém titkait, s ma már a könnyűanyagok – plexi, üveg stb. – segítségével olyan dinamikus formákat hoz létre, amelyeknek áttetszősége lehetővé teszi a fényt értékesítő belső terek megteremtését, a külső és a belső tér egymásrahatását.
Vilt Tibor szobraiban mintha zűrzavarral és nyugalommal a keletkezés káosza és a létezés rendje felelgetne egymásnak. Nem megállapodottságot, hanem mozgó életet mutat be, a realitás fogalma a végtelenségig tágul. Míg előttünk a látvány, minduntalan konkretizálni szeretnék, ám így vagy amúgy, ugyanoda jutunk vissza, amit a Ház és lakók című kompozíciója is sugalmaz; homályos, szorongó egyedülléthez, ahhoz az állapothoz, amikor úgy érezzük, hogy a tárgyak is elhagynak bennünket.
Z. Gács Györgyöt üvegalakzataiban a formák – ez alkalommal a kocka – térbeli mozgása, felbomlása foglalkoztatja, a formák kapcsolódásának logikai törvénye. A formák szinte öntevékeny geometriai rendszerekké alakulnak szobraiban.
Deim Pál a tér- és síkművészet határán álló „fadomborműveiben”, grafikáiban a formák, színek optikai és lélektani viszonylatait tárja fel, a fizikai és mértani szabályok szerint kimunkált egyensúlyt elvonatkoztatja a konkrét ábrázolásban lehetséges összefüggésektől, hogy ezáltal lehetővé tegye alkalmazását a legkülönfélébb anyagok, a legváltozatosabb funkciójú tárgyak alakításában. A tárlat festészeti anyaga többé már nem a formákból, hanem a színből kiinduló tér új fogalmát közvetíti.
Fajó János színkompozícióiban szabadon kezeli a síkokat, különböző szinteken kapcsolja össze őket. Festményeit a felületek plasztikai aktivitása, a színek mozgékonysága jellemzi, a szín önmagától teremti bennük a távolságot.
A néző egyelőre a hidegen közölt intellektuális élményanyag bonyolult áttételein keresztül közeledik a művekhez. Inkább értjük, mint érezzük a formákat. Természetesen ez utóbbinak is el fog jönni az ideje, hiszen a formai kísérletezés emberi háttere éppen az, hogy a hideg, tudományos keretek közül kilépjen, s a humánum új, még ismeretlen érzéseit szólaltassa meg bennünk.
Megjelent a Hét III. évfolyama 50. számában, 1972. december 15-én.