Egymást érték a megyei tárlatok, megrendezték az országos Biennálét is, a kritikus pedig, ha a hazai képzőművészet sorsát valamiképpen is szívügyévé tette, mély kiábrándulás elébe nézhetett. Éppen ezért kellemes meglepetésként érheti a marosvásárhelyi tárlat: nézése közben némiképpen sikerül kihevernie az utóbbi hónapok sorozatos lelki „megrázkódtatásait”.
Amit itt láthatunk, zömében sikerült alkotás (festmény és szobor), a város tehetséges művészközösségének szerencsés tárlattá ötvöződése.
A műfajok tekintetében a tájkép vezet. A környezet: adottság és – gondolat. Kívülről ábrázolható, de elvében belülről is felmutatható. Amiből az következik, hogy a táj realista módon való festése már nem kizárólagos művészi cél. A tájalkotó elemek érintkezése, egymást tűrése vagy tagadása világképre, művészi felfogásra utal. Így a tájkép jelentősége messze túlmutat tárgyán: fényt derít a művész egyéniségére, emberi és alkotói problémáira. A kép nem pusztán ténymegállapítás, a művész igyekszik felfedni a táj sajátos jelentését. A felszín mögött a dolgok megnőnek, túlnőnek önmagukon.
A művész nem utánoz valamilyen való képet, hanem megmutat, rámutat valamire. Megjelenik a felismerés, hogy a valóság egyik középponti része maga a művész mint a dolgok valóját, lényegi igazságát megragadó szubjektivitás.
Gyakori téma a műfajon belül: az árvíz. Érdekes nyomon követni azt, ahogyan a döbbentség élménye formák átlényegesítése útján képpé érik. A táj, mint téma, lehet menedék is; más mondanivaló nem akadván, ide állandóan vissza lehet térni, örökséggel gazdálkodni és semmi egyebet nem tenni. Ezzel is találkozunk itt… De a táj, az előbbiek értelmében nyerhet kozmikus tartalmat is. Egy megszerkesztett világ, szigorú és pontos zártsága ellenére is végtelen erejűvé válik, a képből áradó magányosság érzése monumentálissá, mindent átfogóvá növekedik… (Török Pál: Árvíz) A színek önálló életet nyernek, saját képükre és hasonlatosságukra formálják át a tájat, görcsösen kapaszkodó fatörzseket… (Pittner Olivér: Faluvége.) A színek elvarázsolják a természetet, a formákat, az Egész mikroszkopikus részecskékre bomlik. (Barabás István: Elvarázsolt erdő.) Egy kép mozdulatlanságába a félelmetes fenségű víztömeg belső nyugtalanságot, drámai erőt lop, vagy a ritmikusan egymásba karoló fák szinte zeneivé desztillálják a vizuális formák világát. (Fekete Zsolt: Vízpart, Tájkép.)
A másik műfajnak, a portrénak mestere a nemrég elhunyt Piskolti Gábor; a tárlaton három képe került bemutatásra, többek között a finom vonalvezetésű Nagymama is. Egy másik jelentős portré – Balázs Imre Öregasszonya. Nyugtalanság feszíti vásznát, indulatai disszonáns hangok sűrűjébe vezetik. Drámaisága tovább fokozódik a Viharban, fűtött hangulat, nyugtalanság diktálja száguldó ecsetjének a színek felett érzett szinte vad örömét. A kép hátrataszítja a nézőt, és ebből a távolságból nyílik meg minden, amit a művész a gomolygó formák mögé rejtett.
A látványpiktúrának (a figuratívnak) mindössze két-három művész fordít hátat. Ezek közül az egyik: gazdag szín- és fénytobzódás, nyugtalan expresszív lobogás. (Albert László: Maszk.) Egy másik: mértanilag leegyszerűsített formák, tiszta színek és egymásba kapcsolódó tónusok együttese, az élmény teljességét kifejező kép. (Nagy Pál: Jégzajlás.) A következő kép sajátosan groteszk világ, nem szürrealizmus ez még, hiszen a motívumokat a logika kényszere tartja össze, de az atmoszféra az érzéki színvilág, valahol a szürrealizmus határán teszi értelmezhetővé a festményt. (Vilhelm Károly: Flóra, Gyermekkor.) Vagy: népművészeti hagyományok, szokások pikturális újraélése, különösen izzó színekben (Olariu Gheorghe: Turkács), és egy kompozíció – mintha hatalmas dinamikus mozgás-sorra hirtelen csend következett volna, de nem passzív nyugalom ez, formák nyugtalan súlyával terhes. (Török Pál: Édes föld.) Nem szembetűnő helyen – a kiállítás egyik legjobb képe: magával ragadó festői látomás, világos szerkesztés és érzelmi telítettség ötvözete, a zaklatott belső világot szigorú rendbe parancsoló világos és sötét tónusok sejtelmes hangulata. (Ambrus Imre: Fehér éjszaka.)
Ha egy pillantást vetünk összehasonlításként a vásárhelyiek nyári bukaresti bemutatkozására, megállapíthatjuk, hogy a festők szereplése sikerültebb saját városukban. A szobrászokról azonban nem mondhatjuk el ugyanezt. Ami ebben a művészeti ágban érdekes: Nagy Vilmos fából készült Zsóka-portré|a, amelyben a fej nyugalmát, plasztikai érzékletességét leegyszerűsített eszközökkel közvetíti és Hunyadi László fémdomborművei, melyeket a függőleges és vízszintes irányok ritmusa, formák mértékletes túlhangsúlyozása jellemez.
Összképét, színvonalát tekintve a tárlat kiegyensúlyozott. Igazán jelentős alkotás kevés akad. De a kiállított munkák nagy részében súlyos korproblémák feszülnek. Ami itt pozitívum, a művészetben általánosan az: a művész jelképekkel terhes világban az emberi igazság megszólaltatója. És akkor már érdekes megvizsgálni, hogyan lelnek talajra az egyetemes művészet korszerű kifejezési formái, jelképei a helyi művészetben. Ha a művész azonosul a koreszménnyel, az jelenthet esetleg önfeladást, de jelenthet egyéniség-szerzést is. (Lautrec annak idején magáévá tette Degas világát és „Lautrec”-ké vált. És előfordulhatnak rokon vonások olyan művészeknél, akik sohasem látták egymás munkáját!) Persze találkozunk utánérzésből született gyenge művekkel is, de az ilyenek gyakori előfordulása következtében túlterhelt szemű kritikusnak engedtessék meg, hogy törölje őket emlékezetéből. A tárlatra mégis az jellemző, hogy egészében jó.
Megjelent A Hét II. évfolyama 2. számában, 2021. január 8-án.