Néhány évvel ezelőtt még az egyéni tehetség nagy kiváltsága volt a művészi alkotás. Mostanság erre a területre is betört a gép. Ma a komputer verset „ír”, zenét-szerez”, grafikát „komponál”.
Mégis – bizonyításra sem szorul! – a komputerművészethen a lényeges nem az alkotói folyamat gépesítése, hanem a mű eredeti elképzelése, koncipiálása, ami továbbra is az emberre tartozik. Nélkülözhetetlenné vált ugyanakkor az alkotói tervek kifogástalan kidolgozása és a megvalósítási folyamatok pontos leírása. Mindent a gép nyelvére kell fordítani: szükségesnek bizonyult egy új művészeti „szakszótár“ megszerkesztése is. (A számítógépes grafikai munkamódszert részletesen ismertette Nagy Pál lapunk tavalyi 36. számában, ezért szükségtelennek tartom a visszatérést erre a kérdésre.) Hivatásos képzőművészek közül még igen kevesen foglalkoznak komputergrafikával, egyelőre mérnökök, fizikusok, matematikusok „állítják elő” ezeket a műalkotásokat. Viszont nem tagadhatjuk a komputerművészet egyre nagyobb térhódítását. Az első komputergrafikai világkiállítást 1965-ben rendezték a New York-i Howard Wise Gallery-ben. Ezt más tárlatok követték. A Computers and Automation című folyóirat 1963-tól évente komputergrafikai versenyt rendez.
A Bukarestben nemrég nyílt kiállítás, a müncheni Goethe Intézet szervezésében, közel száz komputergrafikát mutat be: német, osztrák, angol, amerikai, kanadai és japán alkotók és munkacsoportok műveit. Emberi képmások vagy hétköznapi tárgyak (például telefon) „jelrendszerutánzatai”, finom színharmóniájú kompozíciók, fekete-fehér, erőteljes szerkezeti hatásokra alapozó grafikák. Még a komputerművészet nyelvére „átírt“ Mona Lisa is megtalálható itt.
Milyen szempontok vezethetnek e művek esztétikai elbírálásában? Nem véletlenül született meg a komputerművészet kialakulása nyomán az esztétika új ága: az információesztétika. A percepciónak, a mű befogadásának információelmélete ideiglenesen háttérbe szorítja a hagyományos értelemben vett szépet. Struktúrákra bontja a művet, s így akarja az egyén viszonyulását megállapítani a műalkotással szemben. Az információelmélet és a kibernetika elveinek megfelelően a jelenségek közös sajátosságaival foglalkozik, a művészi közlés sémáját dolgozza ki. Elvonatkoztat a közlés, a hír tartalmi oldalától és csak mennyiségi oldalait veszi figyelembe: így jelenik meg az információ mennyiségének fogalma. Az információesztétikai értékelés következésképpen nem alkalmazható olyan művészi alkotásra, amely nem jelek mechanikus ismétlődésén alapszik.
Hanem elsősorban az optikai, kinetikai művészetre és a számítógép közvetítette művészetre, melynek lényege a matematikai, permutációs műveletek jelenléte. Az információesztétika tehát minden művészi kifejezésben közlést lát. A komputerművészet teoretikusai az alkotói folyamatról a percipiálásra, a felfogásra, a befogadásra helyezik át a hangsúlyt. Nézetük szerint a művészet gyakorlattá alakul át, eltűnnek az alkotás titokzatossága, tudat alatti folyamatai körüli „mendemondák”, elég egy „egyszerű“ számítógép, hogy művészetet „hozzunk létre”.
És ha a művészet közlés, akkor az üzenet képviseli. Ez az üzenet elemi jelek csoportja, lehetséges kombinációja; az alkotótól a felfogóig jut el és hozzáadódik a társadalom egészének ismeret- és tapasztalatanyagához. Maguk a jelek már az üzenet megfogalmazása és közlési folyamata előtt készen állnak. Tehát bizonyos jelrepertoárról beszélhetünk és ennek további rendszereiről. (Egyik legegyszerűbb módja a jelekre bontásnak – amint azt a kiállítás is tanúsítja – a fénykép minden részletének pontokkal történő helyettesítése, egyformán eloszlatva a fénykép egész felületén, de különböző nagyságban. A pontok összessége, a sűrűségnek megfelelően, fekete, fehér és szürke színhatást eredményez.)
Érdekes „játék” alakul ki az üzenet érthetősége és eredetisége között. Ha egy üzenet teljességgel eredeti, akkor egyáltalán nem tartalmazza a repertoár már meglevő jeleit, s a percipiáló esetleg nem tudja felfogni. Ha meg teljesen érthető, banálissá. érdektelenné válik. A gépi műalkotás végsősoron olyan kísérlet, amely az előrelátható és a meglepő, az ismert és az ismeretlen érzékeny játékára épít.
Miért vált lehetővé a komputerművészet elméleti megalapozása? Születéséhez óhatatlanul hozzájárult a jelenkori művészetben tapasztalható útkeresés, az értékek körüli vita. Így jelentkezhetett az az irány, amely a matematika csalhatatlan módszereire próbál alapozni, mindenki által érthető jelrendszerre áhítozik. A komputerművészet egyfajta védekezés a művészet haláláról szóló jövendölgetések ellen. Viszont szót kell itt ejtenem a képzeletbeli múzeum álelméletéről is. (Ha valaki szépre szomjazik, nem fontos, hogy elzarándokoljon az eredeti műhöz, elegendő, ha bemegy a sarki boltba s megvásárolja a mű másolatát.)
Innen egy lépés választ el bennünket attól a következtetéstől, amely egyébként a komputerművészet létjogosultságát is magyarázza: a műalkotás másolásra született, voltaképpen nem más, mint saját másolatainak matricája. A komputergrafikus kiagyal valamilyen ötletet, de nem vesz részt szükségszerűen a mű megvalósításában. A programot betáplálja a számítógépbe és rábízza, hogy ötletének összes lehetőségeit kiaknázza. A teoretikusok annak a lehetőségéről is beszélnek, hogy az alkotó permutációs játékot javasolhat a néző számára, a lehetséges megoldások egyikét adja meg, továbbkombinálásra szólít fel. Ez feltételezésük szerint esztétikai emóciót rejt magában.
Ám ne képzeljük, hogy a dolog ennyire egyszerű, és a gépi alkotás oly könnyen tömegméreteket ölthet, hiszen nem valószínű, hogy – akár a távolabbi jövőben – mindenikünk rendelkezni fog számítógéppel. És azután, miiyen programokat tudunk szerkeszteni? Folytonosan ismételgetnénk, amíg a valószínű összes változatokat el nem érnénk? De leszűkíthetjük-e erre a művészi alkotást? Elfeledhetjük-e elmúlt századok nem komputer szülte alkotásait? Természetesen nem zárkózunk el a gép teremtette művészet elöl, hiszen vitathatatlanul rejt magában esztétikai értéket. De meg kell keresnünk helyét a művészeti világban, hogy ott saját lábán állva bizonyítsa be erejét. A bukaresti kiállítás tanulsága az, hogy a komputerművészet számára nagy lehetőségek nyílhatnak a reklámgrafika terén, a plakát-, könyvborító-, lemezborító-tervezésben olyan megoldásokat nyújthat, amelyek kikísérletezésére, kivitelezésére a művésznek esetleg hosszú hónapokra lenne szüksége.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 1. számában, 1975. január 3-án.
