Romul Ladea kiállítása Bukarestben
A Dalles terembeli retrospektív Ladea-kiállítás – a kolozsvári Művészeti Múzeum rendezvénye – kiváló alkalom egy szobrászi életút nyomon követésére. Az első benyomás: az alkotó sajátosan dualisztikus látásmódja. A szigorúan szögletes, nagy méretű szobrok mellett ott találhatók azok is, amelyekben a formák szabadon hullámzanak, a szigorúság eltűnik, az anyag merevsége feloldódik.
E látásmód a népi kozmogónia szemléletében gyökeredzik, mely a világmindenséget hím- és nőneműre osztja. Ez a látásmód hívja életre például a román mesevilágban – és más népeknél is – a hímnemű nap és nőnemű hold kalandjait, egy varázsosan naiv világszemlélet szép látomását.
Ladea művészetében virilis vonások a függőleges, rideg, csaknem merev, masszív alakok. Nőiesek viszont (a termékenységre utalóan) a vízszintes, hullámzó, már-már túlságosan is elaprózott formák.
A monumentális történelmi alakok: Horea-, Balcescu-, író-portrék (álmodozó és parancsoló vonások ötvözete): Rebreanu, Sadoveanu, Agarbiceanu – Ladea kirobbanó vérmérsékletének teremtményei, annak az eszmének a hordozói, amelyeknek szolgálatába ezek a tettvágyat vagy kultúrát megszemélyesítő figurák életüket állították. Arckifejezésük szenvedélyessége már-már az expresszionizmus határát súrolja.
A kis méretű terrakotta figurákból, az álmodozó, gyakran érzéki női alakokból, a gyermeküket szenvedélyesen magukhoz szorító anyákból a lét örömteli vállalása sugárzik. Valóban, bacchusi vígság árad ezekből az alakokból, kitárulkozó formáikkal mintha az élet összes örömeit, minden vidámságát magukba fogadnák.
Ladea alkotó munkásságában a fő helyet a portré foglalja el. A már említett történelmi hősök mellett ott találhatók fából faragott bánsági parasztfigurái, köztük a szülőké. És ott van a Krónikaíró figurája is, a kor szemlélője, aki tollával mégis tettre váltja elmélkedéseit.
Külön fejezetet alkotnak önarcképei, bizonyítékául annak, hogy Ladea mindvégig önmaga elmélyült tanulmányozója volt, olyan egyéniség, aki a formaalakítás szabadságára vágyott.
Megjelent A Hét III. évfolyama 8. számában, 1972. február 25-én.
