Az abszolút igazságot keresők sorsa az, hogy nem jutnak el az abszolút igazságig. Valószínűleg azért, mert nincs is abszolút igazság. A száz éve született holland festő, Piet Mondrian odáig merészkedett, hogy a művészetben akart abszolút igazságot megfogalmazni. Az eredmény az lett, hogy a hozzáértők is igen ellentmondó véleményekre jutottak művészetével kapcsolatban.
A látnoki képességekkel megáldott zsenit az utókorra szokás bízni. Mondrian esetében mi már a „hálás utókor” vagyunk ugyan, de művészetének értelmezése mégis fejtörést okoz. Talán mert időben még igen közel állunk hozzá.
Egyes műtörténészek szerint Mondrian az egyetlen igazán absztrakt festő. Az absztrakció az ő számára azt jelentette, hogy megfosztotta a dolgokat véletlenszerű, esetleges vonásaiktól, továbbmenve: megfosztotta egyéniségüktől, hogy lényeges és ideális képüket vetítse vissza. Már első festményeiben arra törekedett, hogy elkerülje a véletlenszerűséget, műveinek jelképes értelmet adjon.
Ezeknek az első – még figurális – alkotásoknak szomorú és súlyos szépségét szemlélve juthatunk el későbbi műveinek, egész művészetének megértéséhez. Kétségen kívül, az elbeszélés visszautasítása alapvető vonása már ebben a kezdeti időszakban is. Mindenben: fában, emberi alakban, tájban már akkor is szerkezet-típusokat keresett, és ez a szerkezet szerinte nem lehetett más, mint az emberi valóság és a totális valóság kapcsolódása. A látás strukturális elemeinek kutatásában benne rejlik egész (egyelőre még homályosan megfogalmazott) erkölcsi állásfoglalása: az észszerűségen és tisztaságon alapuló világ utáni áhítozása.
Ez jelentette Mondrian számára az emberi haladás csúcspontját. Képeiben ennek megfogalmazására törekedett, az 1917-ben induló De Stijl folyóiratban közölt írásaiban is ezeket az elképzeléseket fejtegette. Festészetével kapcsolatban ekkor kezdte a neoplasztikus jelzőt hangoztatni. Matematikai következetességgel dolgozta ki a képfelület osztásának lehetőségeit. Tulajdonképpen az ellentétek egyensúlyát akarta kialakítani. Szerinte a maximális ellentét a vízszintes és függőleges ellentéte, ezt próbálta egyensúlyba hozni az aranymetszés változataival, s az így nyert négyszögeket alapszínekkel (piros, kék, sárga) és színtelen színekkel (fehér, fekete, szürke) töltötte ki.
Ez az egyensúly voltaképpen sokkal többet jelentett a színek egyensúlyánál: a természet és szellem az egyén és világegyetem egyensúlyát próbálta megvalósítani.
Mondrian új rendre törekedett: az értelmetlennek látszó külvilágba az emberi értelem által teremtett összefüggéseket akarta belevinni. A művészet egyetemes jelentését akarta megfogalmazni, a művészetet mindenki számára egyértelművé akarta tenni, univerzális jelkulcsot akart adni az emberiség kezébe.
Nos hát, éppen ennek az univerzális jelkulcsnak az értelmezése körül keletkezett napjainkban a legtöbb bonyodalom. De felmerül a kérdés: egyáltalán szükség van erre? Véleményem szerint ezen lehetne vitatkozni, de mereven elutasítani semmiképpen sem lehet. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az asztronautika szakemberei a csillagközi párbeszéd, az esetleg más intelligens civilizációkkal való értekezés reményében kozmikus kód kialakításán fáradoznak.
Mondrian ennél sokkal gyakorlatibb dolgot akar: a művészetben akart általános érvényű jelbeszédet teremteni. Elképzeléseinek eredete – ha mégannyira univerzálisak is ezek – hazájának valóságában gyökerezik: az egyenes vízcsatornák szelte hatalmas holland síkságban, vörös téglából épített falu- és város-négyszögekben. Puritán kálvinista szellem uralta ezt az építészeti rendszert, ugyanez a szellem nyilvánult meg Mondrian művészetében is.
Ám Mondrian nem csupán a művészet átalakítására gondolt, hanem egy új világról is álmodozott, a neoplaszticista Édenről, az Új Városról, ahol: „Az ember semmi sem önmagában. Az egész része lesz, és mivelhogy elveszti individualizmusát, megszűnnek kicsinyes hiúságai, gonoszkodásai is.”
A neoplaszticista Édenben a művészet mint különálló kategória el fog tűnni. Maga a lét válik magas rendű művészetté, az észszerűségen alapuló harmónia megszületésével. Éppen ezt a harmóniát akarta kifejezni festészetében a vízszintesek és függőlegesek, valamint a színek egyensúlyával, ritmusával.
És itt eljutottunk Mondrian alkotótevékenységének lényegéhez. Festészetében a művészetet azonosítani akarta az élettel. Ez az elképzelés megtalálható ugyan egy másik avantgardista mozgalomban is, a dadaizmusban, csakhogy ez az életet nyitottnak, mozgalmasnak, ideiglenesnek, nyugtalanítónak fogta fel, míg Mondrian számára (ebben egyezik Klee-vel és Kandinskyvel) az élet – belső tevékenység. A külső világ képi visszatükrözésének megszűnésével, vagyis az absztrakcióval, a művészet a belső lelkiismerethez közeledik, egészen addig, míg megszűnik önálló léte, felszívja a művészettel azonosuló szellem, így lesz a művészet élet, és nem csupán művészet.
A mai lehetőségek szerint Mondrian művészeti elképzelése nem valósítható meg, hiszen olyan ésszerűsítésen alapszik, ami kizár mindenfajta emóciót és érzelmet. Hogy egyszer majd ilyen lesz a világ? Nehéz elképzelni, mit és hogyan fognak festeni és faragni az eljövendő századok művészei. Egy azonban biztos: azokból a részleges igazságokból is fognak táplálkozni, amelyeket századunk avantgard mozgalmai szültek – rengeteg tévedés és keserűség árán.
Megjelent A Hét III. évfolyama 11. számában 1972. március 17-én.
Kiemelt kép: Mondrian: Kompozíció