Engem is megrohantak az emlékek, miközben olvastam a Földes László halálának 50. évfordulójára készített – tartalmas, igaz és megható – összeállításodat, Hugó.
Ahogy most válogatok közöttük, egyszerre tűnik közelinek s ugyanakkor távolinak is A Hét egykori főszerkesztő-helyettesének alakja; míg köztünk volt, csodáltam, de egyfajta tartózkodást is éreztem a jelenlétében, aminek érthető magyarázata volt: úgy éreztük mi, kezdők, hogy nemigen érünk fel ahhoz a szellemi nagysághoz, óriási műveltséghez, sziporkázó egyéniséghez, amivel ő rendelkezik.
Mégis nagyon közeli még mindig az a hatás, ami részéről ért és jelenleg is tart, amit százszálékosan elfogadtam már a vele való munkatársi kapcsolat kezdeti időszakában is: igényesség és fegyelem mindabban, amit leírunk és közlésre továbbadunk. És ezzel ugyanígy volt — későbbi elmondása szerint is — valamennyi akkori pályakezdő kollégám.
Furcsamód éppen ettől vált egyben távolivá is most, az új évezredben az általa képviselt szerkesztői és újságírói attitűd. Akinek volt olyan szerencséje, hogy több évtizedig folytathatta ezt a mesterséget, azzal is szembesülnie kellett, hogy bizony már egyáltalán nem olyan nagy érték az igényesség, a fegyelem, a sokoldalú műveltség, egyéb erények (talán inkább képességek) vették át ezek helyét.
Emellett még valamivel rendelkezett Földes László, ami viszont most is nélkülözhetetlen ezen a pályán: a munkabírás. Ebből óriási tartalékai voltak, írt, szerkesztett, szervezett, olvasott, nekünk fiataloknak nagyon sokat segített, baráti és munkakapcsolatokat ápolt, az estéi jó részét pedig színházakban töltötte. Egyszer amikor késő este mentünk haza egy elhúzódott interjú miatt az egyik kollégámmal, a bukaresti szállása közelében összefutottunk Lacival. Ő éppen színházból tartott haza, rögtön lelkesen mesélni kezdett a darabról. s közben az is szóba jött, hogy másnap reggel korán kell kezdeni. Hja -mondta Laci – valóban úgy érzem, egy kicsit vissza kell fognom az éjszakázásokat, igyekszem majd tizenkettőkor vagy egykor ágyba kerülni…
Két végén égette a gyertyát, mondták róla. Úgy másfél év múlva robbant be a szerkesztőségbe a hír: Földes Laci súlyos beteg, az onkológián fekszik. A főszerkesztővel s több kollégámmal felkerekedtünk, s meglátogattuk a kolozsvári kórházban, ekkor már csak néhány hete volt hátra. Az előcsarnokban a felesége és a lánya fogadott, azt csinálták, amit már hetek óta, nappal és éjszaka: kötögettek.
Laci mosolyogva köszönt ránk kórtermi ágyából, emlékszem, a keze forró volt a láztól. Amúgy derűlátóan beszélt a terveiről, mint mondta, gondolkozott és rájött arra, hogy ezután másképpen kell majd az idejével bánnia…
Álmaimnak visszatérő szereplője lett ezt követően Laci, egyáltalán nem emlékszem, hogy miről is szóltak ezek az álmok, csak annyi rémlik, hogy mindig valami biztató végük lett. Aztán egyszercsak ott találtuk magunkat a főszerkesztői irodában, miközben próbáljuk megemészteni Laci halálának hírét.
Ahogy ültünk ott, lassan felemelkedett az egyik fiatal kolléganőnk, aki korrektorként dolgozott a szerkesztőségben, megrázta a fejét, hogy a haja előrehulljon (sűrű fekete haja volt), és táncolni kezdett. Nem emlékszem, hogy énekelt is mellé, mert annyira lenyűgöztek a mozdulatai, hogy csak arra figyeltem, Egy cigánytánc volt, egyre gyorsabb, hevesebb, szenvedélyesebb, valahogy illett az akkori hangulatunkhoz, majd olyan hirtelen, ahogy elkezdődött, vége is lett. Visszatért a helyére, s azt hiszem, sírt is.
Sokszor eszembe jutott még ez a tánc, és csak évek múltán volt részem valami hasonló élményben. Egy kitűnő francia filmet néztem, immár szatmári lakosként, a történet arról szólt, hogy a film főszereplője egy dal nyomába ered, s a dalról csak annyit tud, hogy romániai cigányoktól származik. Nem tud szabadulni a dallam hatásától, felkeres egy jobbára oltyán cigányok lakta települést, lassan összebarátkozik az ottaniakkal, azok is vele, szerelembe is esik, s nagy sokára a dallal is találkozik. A film vége felé egy temetésre kerül sor, s miután elhantolják a holttestet, az egyik szereplő odamegy a sírhoz, és lassan, komótosan táncolni kezd a sír tetején. A film zárójelenetében megismétlődik ugyanez a jelenet, azzal a különbséggel, hogy a táncot már a főhős járja szerelmének, s közben felcsendül a dal, a képernyő pedig elsötétedik.
Rovat: VÉLEM ÉN