Földiek – ahogy mondani szokás – a Dalles teremben közösen kiállító Vida Géza és Kazár László. Szűkebb pátriájuk: Máramaros. De míg Vida Géza mindvégig hű marad a „legendás föld”-höz, erdőiből választotta a szobrok anyagát, meséiből és mindennapjaiból témavilágát, a régóta Bukarestben élő Kazár László tusrajzai a modern ember érzéseit, kétségeit, nosztalgiáit fejezik ki. Nem célunk – nem is lehetne az –, hogy közös vonásokat kutassunk, fedezzünk fel művészetükben. Mégis a tárlatlátogatás után leszűrődik bennünk egy mindkettőjükre érvényes tanulság. Mert Vida és Kazár művészetében egyaránt fellelhető egyfajta varázs, amely a nézőt kiemeli saját tér- és időviszonyaiból és áthívja a maga világába, és hirdeti – megcáfolhatatlanul –, hogy a művészet mindenkor az emberiség legbensőbb pszichikai és esztétikai szükségleteihez fog tartozni.
Vida Géza gyűjteményes kiállítása felsorakoztatja összes fontosabb műveit, mindenik alkotási szakasz java termését. (S az igazat megvallva, meglehetősen szűknek is bizonyul erre a célra az egyetlen terem, ahol mindez látható.) A megtett út azt bizonyítja, hogy Vida erős és eredeti művészalkata ellenére szobrászi világa, teremtő elképzelése állandó forrongásban volt. Most már életműve végleges karakterét sejti és fogalmazza, s ha formalátása tekintetében még történhetnek is változások, művészetének szellemi konstrukciója végleges, világa kialakított. Szobrai kezdetben (Avasi tánc, Bányászok, Pintea balladája) heves, olykor féktelen lendületet fejeztek ki, feszítő indulat, türelmetlen lobogás áradt belőlük, ma már művészete – úgymond: – lehiggadt, alakjai hallgatagok, erősek, hatalmasak. A szobrász iszonyú formafegyelemmel mintegy összefoglalja, „újraépíti” műveit. Kizárólag monumentális igénnyel: kevesebb közölnivalója nincs.
Állandó anyaga: a fa. A képalkotó energia mintha a fa szerkezetében, „szövetében” lenne, a faragás csak kifejeződését szolgálja. A fában a művész a fizikai lét örök drámáját éli át. Szobrainak teste hullámzik, nő, ritmusa az élet ritmusa.
Az utóbbi években született mitológiai alakok – A víz embere, A tűz embere. Az éjszaka embere, a Bányarém – mintha ősi mesemondók furcsán borzongató látomásait elevenítenék fel. Itt már szinte emberi lény a fa, a hegy, a víz, az erdő, a bánya is, s az emberi kifejezések, mozdulatok, gondolatok mintegy belülről rajzolódnak ki a formákra. Gyermekkori emlékek címen ősi paraszti faragványokat ír át Vida a modern szobrászat nyelvére. A hagyomány találkozik itt össze a jelennel, a fúró-faragó paraszt életformája, amely lehetővé tette, hogy munkája egyben műalkotás is legyen, a modern művész igényével olyan életforma iránt, amely képessé teszi, hogy a néma anyagból költészetet, csodát faragjon, mely életteljes és világos nyelven beszél. Ezeknek az eszközszobroknak olyan plasztikai realitásuk van, akár egy antik torzónak. A szobrász azt hirdeti általuk, hogy a művész bármihez nyúlhat és művészetté teheti akár a használati tárgyat is. Plasztikus emlékképek: a múlt otthonosságáról beszélnek a jelenben. Az emlékek egyéniek és közösségiek, valóságosak és a valóságnak a művészi alkotásban látható tükörképei. Lenyűgöző alkotás az öregek tanácsa. Meggörnyedten ülnek az alakok egymás mellett, a közös sors hatalmában, melyet mindegyiknek magára utaltan kell beteljesítenie. Az élet alkonyának csendje veszi körül őket, a megmásíthatatlan törvény legyőzöttjei. Testtartásuk méltóságteljes; aszkétikus, szigorú élet áll mögöttük, amely nem a lemondásból fakadt, hanem mert nem is lehetett más, alsóbb rendű örömöket elfogadni. A halál ad itt találkozót a halhatatlanságnak. Szabadba kívánkozik a monumentális kompozíció, ahol élete lassan egybefolyhat a természet, a fák, az erdő életével.
Vida Gézával ellentétben Kazár László csupán az utóbbi négy év alkotásait mutatja be; a hangulat és az értelem találkozásából fakadó fegyelmezett s mégis az ötlet frisseségét őrző képi megoldásokat sorakoztat fel. Tudása, kiművelt grafikai nyelve módot nyújt élményeinek közvetlen, gazdagon árnyalt kifejezésére. Műfaja: a tusrajz. Fölényes, biztos ura a kifejezőeszközöknek, tudatosan számon tartja lehetőségeit. Az egyszerű eszközök tiszteletére tanít: mindenütt érvényesülni engedi a felület és a rajta elhelyezkedő jelek tiszta csengésű ellentétét, a fekete-fehér szigorú szépségét.
A formák szinte önmaguk szülöttei, rajzolás közben természetesen fejlődnek ki, gördülnek, szaladnak ki egymásból, a rajz feltárja születése minden mozzanatát, semmilyen technikai rejtélyt nem leplez. De egy nagy titkot mégis megőriz: azt, ahogyan a papír és a tus közegében a különböző anyagú modellek eggyé válnak, s mégis emberek, kövek vagy – különös, mesebeli egyszarvú állatok maradnak.
Lehetetlen is más technikában elképzelni ezeket a rajzokat. Tervés kivitelezés megbonthatatlan egységben találkozik a papírlapon. Az alkotói szándék csak akkor szerezhet igazán érvényt magának, ha a művész tisztában van anyag és szerszám objektív sajátosságaival. Kazárról bátran elmondhatjuk, hogy teljességgel ura az eszközeinek. Különös nosztalgiát sugároznak, néha mesék hangulatát idézik a rajzok (November 16 és 17, Rajzok az Egyszarvúról, Társtalan kövek, Kert haranggal, Az éjszaka füve, Máklámpa) elmúlt, csak álomban élő világ kísért bennük, az éjszaka zűrzavaros látomásai, melyek megzavarják az ember nappalját, bizonytalan vágyakozást keltenek. S mindegyik rajzot bravúros technikai tudás jellemzi. Emitt vékony vonalak finom játéka alkot felületet és teret, amott vastagabb sávok határolják a formákat, sebes, halk vibrálás váltakozik vaskosabb formák nehézkes fordulataival. Ahogyan az önmagukban gyenge, bizonytalan vonalak összeszövődnek, kötegbe rendeződnek, hol szélesebb, hol keskenyebb mederbe áramlanak, ágakra bomlanak, formaszigeteket alkotnak, úgy erősítik fel egymást, válnak biztossá és meggyőzővé. Kazár minden bizonnyal Klee mondásának is híve: „Az elemeknek formát kell alkotniuk, nem áldozhatják fel magukat… A forma szimfóniájának ilyen gazdagodása megnöveli variációs lehetőségeinket, ezzel az eszmék kifejezési módjai is megsokszorozódhatnak.”
Kazár vallja azt – mármint a műveiben –, hogy a rajz rendkívüli érzékeny, lényeget láttató műfaj, olyan oldalát tárja fel a világnak, amelya szemlélőt is új felismerésekhez vezetheti. Tudja, hogy a vizuális konvenció, a megszokottság veszélye mindig fennállhat, elszürküléssel fenyegeti a művész munkáját. A mesterség ilyenkor eluralkodik a valóság felett, korlátok közé zárt, műteremszagú ábrázoláshoz vezet. Kazár utolsó négy éve szüntelen küzdelem volt önnön akadémizmusa ellen. Kiállítása a tanú rá, hogy csakis így lehet a világtól új és új területeket elhódítani.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 39. számában, 1973. szeptember 28-án.