A csepűrágók világa – arlekineké, erőművészeké és műlovarnőké – az évszázadok folyamán újból meg újból felbukkan a képzőművészetben. Nagyon mozgalmas, ugyanakkor nagyon szomorú világ ez. Elég ha csak Watteau szelíd és bánatos Gilles-ére gondolunk, az örök álmodozóra, aki mindig csalatkozik álmaiban és éppen ezért nagyon magányos.
Nem véletlenül említettem éppen Watteau figuráját – temérdek más példa közül –, mert a Gilles voltaképpen önarckép, és Muhi Sándor szatmári tollrajz- és metszetkiállításának bohócai hasonló művészi önkifejezés eszközei. Sőt, A lázadó bohóc önarckép. A kritikus általában arra törekszik, hogy az alkotásban felderítse a művészi „én“ labirintusát, amelynek „bejáratát“ valóság és belső világ más-más találkozásánál sejtjük. Nos, a fiatal szatmári képzőművész immár ötödik egyéni kiállításának grafikáit mintha éppen a valóság sokarcúsága ihlette volna meg. Egyetemes álarcosbál elevenedik meg a lapokon, valahol a való és az álom határán, az életből „ellesett“ mozzanatokkal. A maszk néhány röpke pillanatra az ember gondosan rejtegetett „belső arcát“ villantja fel, túl a látszaton. Kegyetlen valóság-másodperc ez. Ám Muhi Sándor tulajdonképpen tovább alakítja a valóságot. Céltalan és fölényes játék lenne ez csupán? Nem, hiszen valamilyen „szent komolyság” is közrejátszik itt. Ha az ember néha bohócsipkát nyom is a fejébe, attól még lehet kételkedő vagy meghasonlott napkeleti bölcs.
A hétfejű bohóc is arra utal, hogy mindennapos, mindenki számára forgalmazott arcunk mögött hihetetlenül változékony arcokat takargathattunk. Mindenik emberi tekintet, legyen az rémült vagy szórakozott, fürkésző vagy éppenséggel magába révedő, szinte önálló életet él. A látomás őszintesége lep meg elsősorban Muhi Sándor tollrajzaiban – s ennek az őszinteségnek a kényszerítő ereje, hogy azt fedezzük fel, amihez köznapi látásunk alkalmatlan. A nagy fenomenális panoptikumban ravasz humorral játszik alakjaival, ezekkel a korlátolt lényekkel, akik a legmegszokottabb jelenséget is hajlandók csodának vélni. A szereplők az előtérbe tolakszanak, mindenki a helyét követeli – lehetne-e jobb módot találni az önelégült butaság, a törtetés megjelenítésére? A Szerencsésen megérkeztünk, avagy Solaris című tusrajzán bizarr, denevérszerű figurák kavarognak az űrben, a tiszta, még érintetlen planéta felett. Szinte antropomorf gépek már ezek, melyek elvarázsoltan, az álom rétegei alól előtörő emlékeik hatására cselekszenek, anélkül, hogy valamit is létre akarnának hozni. A sci-fik elromlott vagy lázadó robotjainak a rokonai lehetnének. Itt is – akárcsak a legtöbb Muhi-grafikán – voltaképpen szellemi harc folyik, a művész az emberiség egyetemes gondjain töpreng.
Muhi Sándor a képzeletbeli világban kora, élete színtereinek összegezésére törekszik. A soha nem volt táj a valóság motívumaiból áll össze és az „igaz“ felismerését közvetíti. Azt kelti életre, ami ugyan nem létezik, de létezhetne, mert a meglévő dolgokból logikusan következik. Költött lényeket, kitalált folyamatokat teremt és játékos látomásokat, a komolyságot élcelődésbe burkolja és a súlyos mondanivalót könnyed hangon közli.
A tartalomnak megfelelő formai kifejezés megtalálása, a látszólag könnyed hangvétel mögött lappangó indulat közvetítése nem könnyű feladat elé állítja a grafikust – küzdelme a vonallal nyomon követhető grafikai lapjain is, főleg linómetszetein. Muhi Sándornak sikerül is legtöbb munkáján érzékeny kapcsolatot teremtenie kompozíciós megoldás és téma között – a tollhegy lázas zaklatottsággal járja körül a formákat, sebes, halk vibrálás váltakozik vaskos formák nehézkes fordulásával. Már közhely: a vonal a művész üzenete. A képzelet szabad társításaihoz hangolt vonal-labirintus Muhinál (a Szerencsésen megérkeztünk című tusrajzon például a felület optikai játéka a kép valódi tere mellett képzeletbeli, belső teret is elhihetővé tesz) éppen a valóságos és imaginárius tér kapcsolatára épül.
A lázadó bohóc című linómetszeten a vonalak közvetítette mozgásokat már aligha lehet pusztán fizikai jelenségnek felfogni, a vonalak egyszerre kétfajta mozgást is sugallnak: izgatott futást és szédült támolygást. A fény fontos szerepet játszik ennek a mozgásillúziónak a felkeltésében: végtelen kavargást sző a magányos bohóc alakja köré.
A grafikus régi munkáihoz híven most sem törekszik egyértelműségre, sőt egyenesen kerüli is azt, alkotásainak több címet ad, éppen azért, hogy az emberi kibontakozás sokféle lehetőségét a képen közöltekben össze tudja foglalni.
Korunk művészete – a Muhi Sándoré sem kivétel – annak az emberi vágynak a kifejezése, amely a rendezett – de állandóan új és csodálatos dolgokkal vajúdó – világ megismerésére irányul. A művésznek vállalnia kell a jelen valóságát, gondjaival és perspektíváival együtt.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 25. számában, 1975. június 20-án.
