Kisváros. Ha ezt a szót halljuk egy olyan város megnevezésével, ahol még nem jártunk, tehát nem fűznek hozzá képi emlékek, „általános” főtérre gondolunk, „általános” emberekre is, az egyhangúság álmában lézengő temperamentumokra, kedélyekre. De ez inkább csak irodalmi emlék a múlt századból. Napjainkban a kisváros nem kell hogy feltétlenül „kisváros” legyen. Így vált kultúrközponttá Sepsiszentgyörgy is, amióta megyeszékhely lett, régi színháza sok friss tehetséggel gazdagodott, és új hetilapja, majd később napilapja körül tehetséges és lelkes fiatal költők, írók kezdtek rajzani.
Két év óta egyre több képzőművész is leli meg itt otthonát. Mi vonzza őket ide? A válasz egyszerű: a város vagy a környék szülöttei. Hazajönnek. Plugor Sándor így beszél erről: „Az itteni környezetben meg lehet találni a nagyvonalú formaelképzelések keretét, az izzó színek mását. Ez a világ csak annak nem segít, aki hatása ellenére agyalja ki a kompozícióit, aki nem hagyja testének szöveteibe beivódni a környezetet.”
Ez a vélemény arra utal, hogy a művészek, akik ide jönnek, valóban hazajönnek. Haza hívják őket! Ritka az olyan megyei művelődés- és művészetügyi bizottság, mint az itteni, nemcsak toborozza a művészeket, de jó lakásokat is juttat nekik, alkotási lehetőségeket biztosít számukra – műtermeket építtet.
Azt mondhatnánk: kiváló körülmények az alkotásra. és valami mégis hibádzik. Alkotó és megyei vezetőség szerencsés egymásratalálása ellenére a képzőművészeti élet – üres járatú. Pedig a művész alkotókedve, kitartása körül sincs hiba. Ellenkezőleg, éppen ő teszi fel a kérdést: „Beszélhetünk-e itt valódi képzőművészeti mozgásról, avagy csupán statisztikai célokat szolgál tömörülésünk?” Vegyük a csupasz tényeket. Miből él a vidéki szobrász, festő, grafikus? Rendszerint rajztanár. Esetleg a napilapnál, a színháznál dolgozik vagy valamilyen szakkör vezetésével foglalkozik. És emellett alkot. Ez még nem volna hiba. Ha az alkotás egyben nem forrása a megélhetésnek, attól még igen jó művek születhetnek. De ha a műnek nincs funkciója, ha a művész az alkotás során nem ismeri műve rendeltetését, akkor már nehezebben születnek meg azok a munkák.
Hogy állunk hát Sepsiszentgyörgyön a vizuális művészet rendeltetésével, funkciójának előrelátásával? A kiállítás természetesen nem célja, nem rendeltetési helye a képnek, szobornak, legfennebb átkelőhely a műterem és a mű végső szállása, tehát művész és vásárló között. Ennek ellenére azonban a nyilvánosságra kerülés első formája.
Mi a helyzet most már a távlatokkal? Először: a sepsiszentgyörgyiek többségének viszonya a Képzőművészeti Szövetséghez rendezetlen. Általános kívánság az itteni fiók megalakítása. Enélkül rosszak az alkotási körülmények. Szövetségi-tagság híján nincs állami megrendelés, sem kiállítási kedvezmény. Az a megfontolás, hogy az olyanok letelepedését szorgalmazzák, akik már rendelkeznek Unió-tagsággal, nem vezet semmire; az igazi cél az, hogy bebocsáttatást nyerjenek, akik eddig kinn rekedtek. Mostanáig, ha valaki arra szánta rá magát, hogy egyéni tárlatot nyisson, az deficittel végződött. Másodszor: egyáltalán ki látogatja ezeket a kiállításokat? Végül is ez a legfontosabb: kinek állítunk ki? Válaszként, helyzetkép egy múlt évben rendezett csoportos kiállítás megnyitójáról: húszan voltak jelen – a megyei vezetőség egy kiküldöttje, azután a kiállító művészek, végül a jóban-rosszban sorsközösséget vállaló feleségek, akik ez esetben megérdemlik a „hitves” minősítést. A nagyközönség azonban nemcsak a megnyitóra nem jön el, de később se igen lépi át a kiállítási terem küszöbét.
A sepsiszentgyörgyi művészek fiatalok, izgatott szelleműek, újat keresnek. Igazuk van. A sepsiszentgyörgyi lakosok viszont nem értik, nem szeretik ezt, és nekik is igazuk van a maguk módján. A közönség igazán nem hibás abban, hogy ízlése valahol Gyárfásnál rekedt meg, ezért érzéketlen a művészet új látomásaival szemben, nem leli örömét benne, és nem is hajlandó modern (saját szóhasználata szerint: absztrakt) táblaképet nézni.
Hát még vásárolni! Vitával még soha senkit nem lehetett meggyőzni arról, hogy ilyen vagy amolyan művészeti orientációt szeressen. Az érzékek, a látásmód, a képzelőerő és az ízlés hozzászoktatása vezet csupán a művészet új szándékainak megértéséhez. A közönség csakis úgy szokhatja meg, úgy értheti és szeretheti meg az új képzőművészetet, ha azzal mindennapi környezetében találkozik az építészet, az épületek díszítése, a monumentális térszobrászat révén. S ha a modernül nagyvonalú épületek, a hozzájuk illeszkedő dekoráció és térszobrászat rávezeti az embert, hogyan kell új módon látni, akkor új módon fogja nézni a táblaképet is, és megérti majd modern szépségeit.
A sepsiszentgyörgyi képzőművészek foglalkoztatott sága és funkcionális beilleszkedése a város életébe tehát az építészet és az ahhoz tartozó alkalmazott művészetek sorsával függ össze. Mi van e téren? Az ötvenes évekből származó színházépületet aligha lehetne a modern építészet csodájának nevezni. Dekorációja marosvásárhelyi művészek munkája, akkoriban ugyanis Sepsiszentgyörgyön még szó sem lehetett helyi képzőművészetről. Mindenesetre a népballadai témákat örökítő freskók a közönség „népies”-t kívánó ízléséhez igazodnak.
De mi van Sepsiszentgyörgyön új építkeznivaló, dekorálnivaló? Mert hozzávaló művészemberek bőven vannak. Deák Barna épülettervező és festő. Deák Ria Bukarestben belsőtervezést tanult, de tudását egyelőre csak saját lakásában érvényesítheti, hellyel-közzel a színházi díszlettervezésben. Csutak Magda igaz képességei szerint a monumentális kerámia hivatott művelője. Na mármost, mire használódik fel ez a sok energia és tehetség? A szálloda építése még csak távoli terv. A két ósdi vendéglő újjá alakítására senki sem gondol, megelégednek azzal, hogy évente modernizálják a világítóberendezést. Az egyetlen fél-eredmény az új mozi; architekturálisan eléggé közepeske, díszítése nincs. Pedig eredetileg készült ilyen, mégpedig nagyszerű. Az 1970-ben kerámia szakot végzett Csutak Magda diplomamunkáját az akkor épülő mozi falára tervezte, és kivitelezése is szándékában állt. A mozi felépült, ám úgy, hogy a tervezett munka már semmiképpen sem illeszkedhetne az épülethez. (Ne nézzünk ezért görbe szemmel Sepsiszentgyörgyre; az, hogy építész és díszítőművész nem működik együtt, hogy előbb elkészül az épület, aztán léphet munkába a dekoratőr, többé-kevésbé országos jelenség, itt elmosódnak a határok kisváros és nagyváros között.) Egyetlen alkalom lett volna tehát Sepsiszentgyörgyön, amikor a képzőművész az épület társszerzője lehetett volna, de elmulasztották.
Talán a jövőben. Csutak Magda most készíti terveit az épülő művelődési ház dekorálására, de az eddigi jelek szerint építész és díszítőművész együttműködése itt se lesz szerencsésebb. Most, amikor még csak készülőfélben van, most kellene megértetni az illetékesekkel, hogy építész és belépítész együvé tartozók. Csutak Magda így vélekedik erről: „Az építészet a hangadó, mert megadja a teret, de a teret kitöltő tárgyakat, melyek az ember életében legközvetlenebbül hatnak, az iparművészet teremti meg. Ezért a nagyiparban dolgozó művész számára biztosítani kell a kísérletezés, a nyugodt alkotás feltételeit. Az én feladatom, hogy elsajátítsam a nagyipari szemléletet, az üzemé pedig az, hogy tudomásul vegye a művész látásmódját.” Erre azonban a sepsiszentgyörgyi kerámiagyár vezetősége részéről nincs sok hajlandóság. „A napokban elvették azt a kis műhelyt, ahova délutánonként jártam be tervezni – mondja Csutak Magda, aki a gyár alkalmazottja. – Most aztán nézhetem, hol készüljön a művészi munka, mert a napi nyolc óra hivatalos munkaidő voltaképpen csak rutinmunkát jelent.”
Mi lenne, ha a megyei szervek, amelyek annyi megértéssel biztosítják a művészek létfeltételeit, felfigyelnének alkotási feltételeikre is, s figyelmeztetnék a gyár új igazgatóját, hogy a kerámia nem csupán nagyipar, de egyben művészet is?
Az egyetlen igazi pozitívum a monumentális térszobrászat terén mutatkozik. Plugor Sándor jóváhagyott terve vár megvalósításra: a dálnoki Dózsa-emlékmű. Nem talapzaton áll, hanem szinte a földből nőnek ki az emlékművet keretező óriás bazaltoszlopok, a Dózsa eszméit jelképező lángok. Egyéb monumentális szobrok tervei is foglalkoztatják a megye illetékes szerveit. összegezésképpen: a szobrászat lehetőségei a legbiztatóbbak, az épületdekoráció szép távlatainak kialakulása pusztán csak egy beidegződött rossz gyakorlat felszámolásán múlik, legproblematikusabb a táblakép sorsa. Legyünk optimisták. Arra a kérdésre: „képzőművészeti mozgás, avagy statisztikai célokat szolgáló tömörülés”, remélhetőleg az előbbi javára lehet majd eldönteni a választ.
Megjelent A Hét II. évfolyama 8. számában, 1971. február 19-én.
Kiemelt kép: Plugor Sándor: Bárányos öregember
