A nemzetközi gótika rövid, tizenötödik század eleji közjátéka után – amikor Észak- és Dél-Európa művészei mindent megoldó varázsformulaként fogadták el a kanyargó vagy lendületes vonaljátékok szépségkánonát, a tárgyakat, embereket egyformán hajlítva s nem véve tudomást az anyagok valóságos keménységéről – az Alpok hegyvonulata kis idő múltán ismét alig-alig megmászható tálként emelkedett Itália és Németföld művészete közé. Az olasz quattrocento a valóság „megdicsőülése”, az élet örömét kifejező formák uralma. De a német művész soha sem érezte segítőtársának a valóságot, a természetet, inkább ellenfelének, amellyel vagy szembe kell szállnia, vagy hagynia kell, hogy az győzze le, nem tudván egyebet tenni, mint csodálni titokzatos hatalmát.
S mindig megvolt a német művészben a menekülés vágya, alkalmasint a szellem elidegeníthetetlen birodalmába, ahol semmi külső hatalom nem tud rendetlenséget előidézni.
Innen az északi művészet különös vonzódása az azonnali létezéshez, ugyanakkor a metafizikai rejtelmekhez. S a gótikus művészet minderre kiválóan alkalmas. A német alkotó a reneszánsz művészetével ismerkedve nem tudott teljesen szakítani a gótikával, a két stílus mindvégig együtt élt a tizenhatodik század folyamán. A német festészet reneszánszkorbeli története különös kalandhoz hasonlítható: a hirtelen és a koraérett virágzást majdnem teljes meddőség követte.
A tizenhatodik század művésznemzedéke: Dürer, Cranach, Grünewald, Altdorfer és Holbein kortanúja volt a két szemlélet, a két világ találkozásából fakadó konfliktusoknak, átélte az új ismeretek, felfedezések szó- vagy képbeli átalakulásának, megtestesülésének kínjait. Ahány művész – annyiféle magatartás: Grünewald fenséges magányba zárkózott fantasztikus látomásaival, Altdorfer poézissel teljes képeiben a végtelen tér megrázó élményét közvetítette, Dürer merész szellemi konstrukciókat teremtett, egy olaszostól eltérő, új szépségideált kutatott. De hozzánk talán legközelebb Cranach áll, ötszáz év távlatából is, elevenségéért, keresetlenségéért, majdhogynem pikáns ízű humoráért, amelynek birtokában „két lépés” távolságot tudott tartani, „felülről” tudta szemlélni korát, embertársait.
Lucas Cranach életének első harminc esztendéjéről vajmi keveset tudunk. 1472 valamelyik őszi hónapjában született a Nürnberg környéki Kronach városkában. Valódi családi nevére vonatkozóan csak feltételezéseink vannak, de ezek olyan nagyszámúak, hogy felsorolásukra sem vállalkozhatunk. Valószínűleg a metszetkészítés akkori központjában, Nürnbergben kezdett el alkotni. Kétéves bécsi tartózkodásáról már többet tudunk, elsősorban ekkori művei alapján. De annyi bizonyos, hogy kezdettől fogva szinte fékezhetetlen energia jellemzi művészetét. A valóság képei, dolgai átalakulnak, a formák, körvonalak szeszélyesen kígyóznak, a faágak görcsösen kapaszkodnak az ég felé, a marcona emberi arcok üszkös fényben izzanak. Egyik korai művében, a Keresztrefeszítésben a jelenetet vad, zabolátlan élettel tölti meg, tagbaszakadt férfiak sürgölődnek a nyers törzsekből összetákolt keresztek alatt. Képeinek háttere a táj, amely már-már külön személy szerepét kezdi betölteni.
Az ember szinte eggyé olvad a természettel, legszívesebben elmerülne a vonzásokkal és titkokkal terhes hatalmas vegetációban. Cranach stílusával hozzájárult egy igen jelentős művészeti irányzat, a dunai iskola kialakulásához. Ezé az iskoláé az érdem, hogy a reneszánsz festészetbe bevezette a tájképet, amely eleinte szerény díszlet, majd külön életet nyer, s az ember immár csak a táj tartozéka, akit húsevő növényhez hasonlóan nyel magába a hatalmas Természet.
1504-ben Cranach elfogadta a szász választófejedelem meghívását, és ez fordulópontot jelentett művészi pályáján. Bölcs Frigyes udvari festőjeként szakítania kellett a tájképfestészettel, arcképeket, udvari jeleneteket, oltárképeket festett. De viszonylag rövid idő alatt sikerült a megváltozott témakörben is új stílust kialakítania. Bölcs Frigyes mindent elkövetett, hogy egyetem alapításával és művészek meghívásával a szellemi élet központjává tegye székhelyét. A fellendülést nagy mértékben elősegítette a Wittenbergből elinduló reformáció, melyet a fejedelem is pártolt. Frigyes és utódai udvarában Cranach nyugodt jólétben élt. Festőműhelye az egyik legjelentősebb a maga korában. 1508-ban Bölcs Frigyes nemesi címert adományozott Cranach-nak, amely azután műhelyének jele is lett: a denevér szárnyú koronás sárkány szájában gyűrűt tart.
Életének vége felé, amikor Wittenberg V. Károly császár kezébe került, Cranach hűségesen követte fejedelmét fogságába, majd kiszabadulása után Weimarba. Itt is halt meg, 81 éves korában. Festményeinek témavilága aránylag egységes, a bibliai vagy mitológiai téma köntösében az udvari életet ábrázolja, merész kor-riportokat fest. Úgy hiszem, túlzás nélkül állíthatjuk Cranach művészetéről, hogy tele van furcsa, megtévesztő, paradoxális vonásokkal. A művész fürkésző tekintete előtt megbomlik, eltorzul a hagyományos forma, a nézőt váratlanul a valóság és képzelet egymást kereső s egymást kergető játéka nyűgözi le, ma úgy mondanák: egyszerre látja az arcot és a maszkot.
A bukaresti Művészeti Múzeumban őrzött Keresztelő Szent János lefejezése a bibliai történet ürügyén tulajdonképpen vadászjelenet. Mintha csak egy vadászó társaság állná körül a vértanú megcsonkított testét, az udvari gavallérok és hölgyek szinte észre sem veszik, hogy nem szarvas- vagy vaddisznótetem fekszik előttük. Az egyetlen éber szemlélő maga a festő (a bal oldal előterében lándzsájára támaszkodó zsoldos): mintha azon tűnődnék, hogy mi minden is történik ezen a világon.
Venus és Amor című képe is meglepetésként hat a nézőre: a festő ahelyett, hogy az akt érzéki megjelenítésénél időzne el, már-már elefántcsontfigurává csiszolja alakját. Venus vékony és sima, értékes dísztárgy, sötét bársony alapon. Cranach aktja kompromisszum a gótika és a reneszánsz között: konkrét és irreális, földi és anyagtalan, vonzó és megkörnyékezhetetlen ez a női szépségideál.
Férfieszménye valószínűleg Luther volt, akihez szoros barátság fűzte és közel ezer arcképet készített róla. A téma itt is csak alkalom Cranach számára arra, hogy egy erőteljes, csupa lángolást kifejező arcban viharzó szellemi energiákat láttasson. (Mellesleg a művész attól sem riadt vissza, hogy Luther ellenfelének, Brandenburgi Albert bíborosnak a megbízásait is elvállalja.)
Cranach szerette meghökkenteni embertársait. Csúfondárossága megtörte az ünnepélyességet, még „leghivatalosabb” képeiben is. Utolsó nagy kompozíciója, A fiatalság forrása vaskos népi humorral teljes. Mint ilyen, előfutára a néhány évtizeddel később alkotó Brueghel dinamizmussal és színnel teli látomásainak, amelyeken azonban már az emberi szenvedés tragikuma sejlik át. Ez az, ami Cranach művészetéből még teljességgel hiányzik.
Megjelent A Hét III. évfolyama 48. számában, 1972. december 1-én.
