Esemény-e az idei Biennálé? Lehetne, ha olyan műveket tartalmazna, amelyek valamely művészi eszmény kifejezői. Itt azonban csak néhány említésre méltó alkotásról beszélhetünk“ – nyilatkozott Anatol Mandrescu műkritikus, a Biennálé zsűrijének elnöke. Hónapokig tartottak a tárlat előkészületei, s végül 440 mű találtatott arra érdemesnek, hogy alkotóját képviselje a Dalles-csarnokbeli nagyszabású képzőművészeti megnyilvánuláson. Szándékosan írtam megnyilvánulást (esemény helyett), és a nagyszabású jelző is inkább a kiállítás méreteire vonatkozik…
Mit láthatunk itt? Stílusok sokaságát, a hagyományos formanyelvhez igazodó alkotásokat vagy egészen modern törekvéseket, utánzását annak, ami divatosnak vélt és szerves beilleszkedést a jól értelmezett korszerűség keretei közé – jelentősebb és közepes munkákat.
És mit szeretnénk kapni? Jelentést – a hazai képzőművészet lényegéről, szerkezetéről, hajtóerőiről, művészeink tájékozódási irányáról stb. Igen, ezt az összefoglaló képet kellene nyújtania az olyan kaliberű kiállításnak, mint a Biennálé! Itt azonban nem derül ki, hogy voltaképpen mi is foglalkoztatja képzőművészetünket a ma valóságából, hol történik az ellentmondások összeütközése, miben harmonikus a fejlődés. Hovatovább azon kapjuk magunkat hogy elárvultan lézengünk a termekben, fejünket kapkodjuk a festmények, szobrok lenyűgöző sokasága közepette, a végén már csak szaladni tudunk, hogy mielőbb friss levegőre érve kifújjuk magunkból a – benyomásokat!
Ha pedig nagyobb türelemmel áldott meg bennünket a természet, keresgélni kezdünk. Keressük az ismerős neveket, néha szórakozásképpen a művekből próbálunk erre következtetni, ez esetben azonban sürgősen le kell adnunk a vészjelzést – önmagunk számára! „Vigyázat, aláaknázott terület!“ Az a kép ott, ami távolról veszedelmesen hasonlít Andy Warhol sorozatban gyártott Marylin Monroe fejére, közelről nézve Enescu – ugyancsak sorozatban, az meg amott baljós előérzeteket tápláló női alakjával, ásítozó oszlopsorával nem, kérem, nem a Chiricoé…
Végül is kétségbeesetten keressük a Nagy Művet. De ekkor közbeszól (ha szégyenében el nem rejtőzött) a Kritika Szelleme és megállj!-t dörög. Nem szabad keresni a Művet, a Műveket kell keresni, az Egészet. (Bien-náléról lévén szó!) És akkor, hogy eleget tegyünk a helyi
kívánalmaknak, no meg a Kritika Szellemének (a kecske és a káposzta meséje), osztogatni kezdjük a kiállítást jó és rossz művekre. Rossz: motívumtorlódás, szín- és szerkezetbeli kuszaság, az alkotó mindent el akar mondani és semmit sem mond. Jó: megfigyelheti a gondokkal küzdő, jobbat kereső alkotói magatartást. Való tény, hogy életünk, világunk, századunk rendkívül bonyolult, a képzőművészet nemzetközi porondján is nagyobbrészt az elszigetelt alkotói személyiség önkivetítése szerepel, perdöntő példakép kevés van (ha van, nosza rajta: utánozzuk!), és ha elvi iránytű akad is, részletes formatérkép nincs a megvalósításához. A világ átfogó bemutatása még nemigen történt meg. A feladat nagy, tanácsot adni nem lehet, a művész a kérdést és a választ is egymaga dönti el. Ez az ő dolga. A közönség viszont elvárja, hogy a művekben megtaláljon valamit a kor sajátos életérzéséből! Nagyon helyes hangsúlyozni az egyéni látásmód szükségességét, a személytelen konvenciókkal, a frázisszerűséggel szemben. (Az elmúlt évtizedek állítólagos realizmusának ez volt a legnagyobb tévedése!) A technikai civilizáció ridegségében lehet kiútkeresés a formák poétikus varázsára való törekvés… De várjuk a társadalmi igazságokat kimondó műveket is!
A közönség jóhiszemű, reménykedő rétege előlegezett bizalommal készül a kiállítások – többek között a Biennálé – megtekintésére, abban a hiszemben, hogy ez egy kicsit őérte is van. És akkor tanácstalanul áll egyik lábáról a másikra az olyan műalkotások előtt, amelyeken újságokból kivágott felvonulási jelenetek pompáznak. Félreértés ne essék: a kollázs kitűnő és sokatmondó modern eljárás. De ezen a képen csak ennyi: tömegfelvonulás sorozatban ismétlődő fotómontázsa – ennyi és semmi több! De miért van ez? Miért van alkotás: a kiállításért, a középületek vagy lakások díszítéséért, avagy a művészért? Egyáltalán, mit vár a közönség a Biennálétól? Egy-két kinyilatkoztatásszámba menő művet? Név- és műrepertóriumot, amiből egyetlen sem hiányozhat? Vagy alkalmat az összehasonlításra, a jelenkori művészet felmérésére? Nyilvánvaló, hogy ez utóbbit!
És ugyanitt érdemes lenne megvizsgálni a művész magatartását a Biennáléval szemben, azt, hogy mit választ ki munkái közül arra, hogy méltóképpen képviselje a kiállításon. A véleményformáló meggyőződése a tárlat megnézése után, hogy a művészek általában az „arany középút“ megőrzésére törekedtek. Igen sokan távol maradtak. Ennek többféle ólra lehet. Talán a közhangulat alapján várható visszautasítástól tartottak, esetleg nem fogadták el munkájukat. A hiányok nem protokolláris megfontolásból aggasztóak, hanem művészetünk kialakult arculatát torzítják. A Szalon igenis hagyomány, de ennek ellenére tartalmát fel kell újítani! És térfogatát tekintve megteremtheti az előfeltételét annak, hogy képzőművészeti életünk átfogó értékelésére irányuló vitát indítson el!
Mert problémák bőven akadnak! Csak néhányat említsünk közülük: plasztikai gondolkodás és társadalom viszonya, hazai művészeti mozgalom és nemzetközi művészeti élet, miben áll a mai művészet humanizmusa, hagyomány és absztrakt törekvések, a szürrealizmus újabb térhódítása. És beszélhetnénk nyugodtan az esztétikai eszmény válságáról, a kompromisszum formáiról és erkölcséről, a „korcs utódokról“, valamint a kiállítások szerepéről, értelméről, arról, hogy a tárlat sajnálatos módon elszakadt az eszmék világától, általános félresiklások következtek be a művész és a kiállítás viszonyában. A vita kritikus szellemének megőrzése érdekében el kell vetni az előítéleteket, nem lehet „hivatalos álláspontot“ követelni! Szükség volna-e a korszerű művészet körülményeinek megvitatása helyett az eleve elfogadott álláspont szellemi kényelmére ? A műkritikának ki kell szélesítenie hatáskörét, a szerényen meghúzódó monológok, legjobb esetben szónoklatok mellett helyet kaphatna néhány pattogó pár-‘ beszéd, sőt „kórusjelenet“ is!
Visszatérve a cikket indító problémára – esemény-e vagy sem az idei Biennálé –, próbáljuk hinni, hogy azzá válhat, ha kiváltó okává lesz a képzőművészeti életünket érintő vitának…
Megjelent A Hét I. évfolyama 9. számában, 1970. december 18-án.
