Nemcsak arányai és hagyományai indokolják a várakozást, ami egy biennálét megelőz, hanem az is, hogy művészeti életünk pulzusa itt és általa tapintható ki a legjobban. A biennálé a művészeti gondolkodás élő pillanatát rögzíti. Nem lezárt korszakot tekint át, hanem egy eleven, változó, nekilendülésekkel és természetesen megtorpanásokkal teli közösségi munka mutatója.
Az idei festészeti és szobrászati Biennálé két jelentős eseményhez kapcsolódik: a mezőgazdaság szövetkezetesítésének tízéves, valamint a KISZ megalakulásának ötvenéves fordulójához, amely természetszerűleg határozza meg a szakaszban képzőművészeink tematikai tájékozódását. Ebben a vonatkozásban (azonos témabeli meghatározottság folytán) a mostani Biennálé különbözik elődjeitől. Bár az ilyenszerű azonosság – miként azt a zsűri elnöke, Ion Frunzetti műkritikus is kifejtette – nem elengedhetetlen jellemvonása a Biennálénak.
Ő vall ugyanakkor az idei Biennálé szervezési nehézségeiről is, amelyeknek esztétikai vetületei a kiállítótermekben is fellelhetők. Egyrészt rengeteg beküldött munkából kellett kiválogatni a Dalles-csarnokban és a Scinteia Háza márványtermében látható négyszázat, másrészt a zsűri vegyes összetétele miatt – a szakemberek mellett a megrendelő kollektívák képviselői is jelen voltak – megoszlottak a vélemények, ízlések és felfogások a kiállításon való részvétel kritériumait illetően.
Így aztán kritikus és néző azonos, de ellentétes előjelű szelekciós munkát végez. A néző feltehetően azt mérlegeli, mi az, ami kifejező eszközeiben, tematikájában hozzá közel áll és szívesen megvásárolná, és mi az, ami – ahogy mondani szokás – akkor sem kellene, ha utána dobnák, míg ugyanakkor a kritikus jóval nehezebb dilemma elé kerül, mert túl a könnyen-érthetőség kritériumán, múló és maradandó értékeket próbál egymástól elválasztani. Mégpedig abbeli meggyőződéséből kiindulva, hogy bármilyen témája is legyen egy műnek, abban a művésznek az ember és a világ megismerése iránti kutató szenvedélye kell hogy megnyilvánuljon.
Ha nem az önmagában így tisztázott gondolatot, igazságot igyekszik megformálni a stílus modorrá, a tematikus lelkesedés olcsó pátosszá degradálódik. A témába való görcsös kapaszkodás mögött a mondanivaló hiánya rejlik, amely gyakran bizonytalansághoz, erőltetettséghez vezet, és ez a jelenség, sajnos, folyamatában a jelenlegi Biennálén is megfigyelhető.
Ragadjunk ki egyetlen példát: a tájkép lépten-nyomon felbukkanó műfaj ezen a tárlaton is, mint ahogy mindegyik csoportos kiállításunkon. Ám a tájkép nem valóság utánzata, sokkal többnek kell lennie annál. Megvalósítója, képi kifejezője, anyagban rögzítője azoknak a képzeteknek, amelyek a természettel kapcsolatban gondolatilag vagy emberi érzelmekben korunkban kialakulnak. A festő nem a dolgok puszta látványát adja, hanem önnönmagában is leméri ismereteit, élményeit. A jó mű képes a nézőt a saját tér- és időviszonyaiból kiemelni s bevezetni a maga sajátos képi és eszmei világába. A rohamos technikai változások korát éljük, de ebben a korban is, mint minden eddigiben, a művészet az emberiség legbensőbb lelki és esztétikai szükségleteit kell hogy kielégítse. Az új mondanivaló új közlésformákat alakít ki, melyek nyomán a művészi kifejezések kelléktárában kialakul a szükséges új jelrendszer. Ám ez a kifejezési „szótár” csak a valóság és a művészi elképzelések viszonyából eredhet, csak így teheti hihetővé az elmondandó igazságokat.
Nem vallom azt a gyakran hangoztatott elvet, hogy minden, ami a művész műhelyében megszületik, legyen bár a legtehetségesebb művészről szó, a közre tartozó és érdekes. Mégis a Biennálén járva s a művészi műhelyekben szerzett tapasztalataimat az itt kifüggesztett végeredményekkel hasonlítgatva az az érzésem támadt, hogy mégsem ártana a műhelyeredményeket sűrűbben felszínre hozni, ha már a beküldött anyagból történt zsűriválasztás ennyire vitatható, s ha a kikerült kép sokszor a kiállító művész alkotói törekvéseit sem képviseli kellő szinten. Hiszen műkritikának mi más lehet a célja, mint hogy napjaink művészeti vívódásai közepette feltárja művészetünk életerős értékeit?
Megjelent A Hét III. évfolyama 20. számában, 1972. május 19-én.
Kiemelt kép: Vetró Artur: Leányfej. Az alkotás szerepelt a cikk illusztrációi között; a fenti színes reprodukció – a Székely nemzeti Múzeum anyagából – természetesen nem azonos vele…
