A rövidke műteremlátogatás a 65. születésnapját ünneplő Andrásy Zoltánnál természetesen nem elegendő annak a felmérésére, amit életműnek szoktunk nevezni. Inkább csak néhány gondolat, következtetés felvillantására alkalmas.
Első látásra szembeötlik például, hogy harmonikus szellemű, következetes művészi munkálkodás az övé. Alkotói magatartásának uralkodó vonásai a természet formagazdagságában, színességében való elmélyülés, a lírai hang és a természetelvű szemlélet vállalása. A műteremben sorakozó nagyméretű festmények mellett a kolozsvári Magyar Színház sgraffitója, a Fiziológiai kar amfiteátrumának mozaikja is arról árulkodik, hogy Andrásy a monumentális művészetben is szívesen kipróbálja erejét.
– Honnan ez az érdeklődés?
– A bukaresti főiskola monumentális díszítőművészeti szakát végeztem 1933-ban. A tanárom Petre Costescu volt, az Atheneum freskóinak tervezője.
– Az egyetemi évek után folytatta-e eredeti „mesterségét“?
– Nem. Néhány évig még Bukarestben éltem, de reklámgrafikával foglalkoztam.
– Hogyan állt az akkori évek Bukarestje megrendelés dolgában?
– Nem panaszkodhatom. Igen élénk hatása volt abban az időben a Bauhaus törekvéseinek. A Bauhaus tanításával először is azt bizonyította be, hogy a modern művészet nem szubjektív, ellenőrizhetetlen anarchizmus, ellenkezőleg, általános kifejezésbeli egyezményeken nyugszik, melyeket azután minden művész egyénileg alakíthat. Ám nem az uniformizált dogma a cél, hanem maga az élet. Nem a világ ünnepélyes stilizálása, hanem a világ bonyolult formaállományának tisztázása. Ha az embernek tiszta formákra, funkció-értékükre visszavezetett használati tárgyakkal lesz dolga, formatudata is kialakul, megszűnik a mindennapok zűrzavara. Többek között ezt a célt szolgálta a festő Maxy bútorüzlete a Victoria úton.
– Legtöbb képén először a vonaljáték, a vonalritmus lehetőségei csendülnek meg.
– Valóban így van. Ám a cél mindenkor is a formák és színek letisztulása, a kép egységének a megteremtése. Az erős körvonalak elválasztják és kiemelik a színeket. Voltaképpen a motívumok lényeges összefüggéseit keresem, a látvány elemeinek szelektálására törekszem.
– Korábbi képeit nyugodtság, derű jellemzi, az utóbbi évek munkáin (Niké, Búcsú – és még jónéhány) a rajzi körvonalak izgatottabbakká válnak, indulati tartalmai közvetítenek, expresszív módon. A szemlélődő festő átadta helyét a vívódó, drámai hatásokra törő festőnek?
– Azért én következetesen lírai festő maradok. Csak éppen arról van szó, hogy képeimen az egyszerű dolgok állandóságának ismétlődő és mechanikus bizonyosságáról szeretnék vallani. Arról, hogy noha az élet és benne az ember naponta megújul, figyelemre sem méltatott gesztusai megható folytonosságot hordoznak. Eljutottam oda, hogy a cselekvésben fedezzem fel a természettel való ősi viszony igazát, a munka kötelező mozdulatainak életfenntartó titkát. Tulajdonképpen a legjelentéktelenebb témában is hitet kell tenni az élet, a valóság mellett.
– Ez már az, amit elkötelezett művészetnek szoktunk nevezni.
– Minden jó művészet elkötelezett. A művészi élmény elevensége, a festői kifejezés igazsága, a valóság képi megismerése határozza meg ezt. Döntő az, hogy a művész a környezetéről szóljon, a humanizmus maradéktalan művészi kifejezésére törekedjék.
– A Ion Andreescu főiskola tanáraként hogyan vélekedik a fiatalok ilyen irányú képzéséről?
– Nagyon sok tehetséges diák tanul a főiskolán. De a művészképzésnek már jóval előbb kell megkezdődnie, a középiskolákban. Sok tanár azonban egyéni módon értelmezi az oktatást, a hiba nem is itt van, hanem inkább tanításuk rapszodikus jellegében. Rendszerezésre lenne szükség. Természetesen nem arról van szó, hogy rendszerezett megoldásokat bocsássunk a tanulók rendelkezésére, hanem rendszerezett problémákat.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 20. számában, 1975. május 16-án.
