Az alkotói – új világegyetem, a Harmóniáé és a Szépségé; „nem kifejeződése, sem visszatükröződése az emberi törekvéseknek, hanem azok forrása”. Pallady így érezte. De rendszerező alkot lévén, alávetette magát a forma szigorúságainak. Mint ember, fellázadt a forma korlátai ellen, mint művész – engedelmesen fejet hajtott előttük. A festészet a mindennapi létezés naplója lett számára, oltalom őszinte és kíméletlen önvallomásokra.
A dolgokat mindig következményeikkel együtt akarta látni. Egy hangulatot úgy tudott magáévá tenni, uralkodni felelte, hogy az az élet kifejező érzelme jegyen, de képes volt ennek az érzelemnek egészen távoli, sőt végső határait, következményeit is felvillantani. A forma és eszme közötti kapcsolatot kutatta. Arra törekedett, hogy kiküszöbölje kételyeit, a véletlenszerű elemeket, pillanatnyi hangulatok esetlegességre csábító szeszélyeskedéseit. A képeit csupán a legszükségesebb elemekből akarta megalkotni, vonalak, színek kifejező egyensúlyára alapozva. Véleménye szerint a rajz a festmény váza, s csak aztán következik a szín.
Állandóan rendezgetett, rendszeresített. Harmonikus arányaival az erkölcsi szépség sugalmazására törekedett. Mindegyik képe szigorú önelemzésről tanúskodik, alkotás közben csak azt őrizte meg, amit a szellem szépségének, tisztaságának hitt: a humánum hordozójának. Békében viszonyban a világgal új valóságot akart teremteni, eszményeinek képére és hasonlatosságára.
A városi környezet festője volt, sőt elindítója a városi témák ihlette új esztétikai irányzatnak a román festészetben. Világa: parkok, kertek és nem erdők fái, virágáruslányok és nem mezők virágai, könyvek, tintásüvegek, órák, déligyümőlcsök, stílbútorok, szemüvegek, kalapok, intim enteriőrök, női aktok – ettől a város festője ő.
De nem pusztán ettől. Mindenekfölött lelki beállítottsága, szemléletmódja teszi azzá. Eszméi, felindulásai, szerelmei, gőgje és gyűlölete, elragadtatásai, gyönyörei, Bánatai és szokásai – mindez erkölcsi habitusában városi. Ez az életmód határozta meg egy ember különcködéseit és egy művészet tökélyre vitt harmóniáját.
Festészete nem gazdag témában: tájkép, csendélet, enteriőr, akt, önarckép. De Pallady túlszárnyalta tárgyát, csak kiindulópontot látott benne. Úgy festett, hogy a kép plasztikai jelkép legyen, nem a motívum az elsőrendű, hanem az, ahogyan kifejeződik benne emberrel és világgal szembeni állásfoglalása.
Tájképet festett a szabad természetben, azután szobájába vonult, a függönyöket is összehúzta, magányát védte és festészetének intimitását. A természetet, a valóságot – mert csakis innen tudott elindulni – sajátos látásmódja révén megtisztította, újrarendezte, költői értelemmel telítette. Azt festette, ami összhangban állt rendet, szépséget, harmóniát sóvárgó belső világával. Szerette az ősz langymeleg hangulatát, amelyben az elmúlt nyarat sajnálhatja, és szerette az alkonyatot, a fáradt napsugarakat, amelyek mézszínűvé válnak a szürke falatom és narancsszínűvé a tompa-zöld növényzeten. A természet nem csábította lirizálásra, csak kedvezett a már benne lakozó lírizmusnak. Képeit átélte, mielőtt megfestésükhöz fogott volna, és arra törekedett, hogy minden apróságnak jelentőséget adjon. A lehatárolttól akarta megközelíteni a végtelent.
Mindenkor és mindenben bensőséges hangulatra vágyott, ezt a szándékát fejezik ki enteriőrjei is. Itt minden részlet az áhított rendnek engedelmeskedik. A szoba védelmező és védett hely, zárt ajtók, súlyos függönyök szűrik át a külső zajt, fény és szín eltompul.
A magányos életmód, a motívumok feletti hosszas elmélkedés megszüntet mindenfajta kirívóságot, formák, színek fenséges nyugalmat sugároznak. Egy csendéletben a tárgy önmagában érdektelen : váza, kalap, hamutartó, gyümölcs, virág, könyv vagy óra. Ahhoz, hogy a szerény, esetleg szép formájú tárgyak értelemmel, ritmussal teljes együttessé lényegülhessenek át, Használati rendeltetésüktől függetlenül, jelentésükben kell megváltozniuk. Pallady szobáinak fényében, csendjében a dolgok lényegükbe olvadnak, és már minden csak álomnak tűnik. Tárgyai újból és újból visszatérnek, de szimbólumok erejére növekednek, közöttük bárki, aki a harmónia és béke nosztalgiáját hordozza magában, vívódásainak feloldódását nyeri el.
A női aktban nem a vele született szépséget akarta felidézni, hiszen az anatómiai szerkezet szigorú képi alkalmazásával a figurák elvesztik érdekességüket, inkább selymes fényű fehérek és erőteljes, szinte cinikus fekete vonalak intim összefüggését akarta láttatni. A karosszék támlájára boruló aktból a csendes álmodozás hangulata árad, a kép már-már mágikus nosztalgia, a magány szenvedélyét sugározza, amely felsőbbrendűvé akar lenni, magánál az életnél is. De a bizonytalanság érzése is megvan benne, szomorú mélázás a sors felett és így az elmúlás elégiája is…
A festő, aki olyan hosszasan elmélkedett környezetének tárgyai felett, saját magát is sokszor faggatta a tükör előtt, önarcképeiben szigorú arccal tekint reánk, mélyen ülő szemmel, melynek pillantása hosszú ideig követni tud. Az élet megvesztegethetetlen bírája. Tragikus világáról, a tökéletesnek már-már megszállottsággal határos kívánásáról vall ezekben a képekben. Néha pár soros megjegyzést is fűz hozzájuk : „A magányra vágyom, amelyet olyan nehéz megszerezni és még nehezebb elviselni.” Korának nem lehetett reformátora. Ezért inkább átkötötte.
Megjelent A Hét II. évfolyama 18. számában, 1971. április 30-án.
Kiemelt képünk – Theodor Pallady: Nud cu ciorap negru – nem A Hétben megjelent cikk illusztrációja.
