Művészettörténeti közhely, hogy Nicolae Grigorescu mellett Ion Andreescu a XIX. század legjelentősebb román festője. Míg Grigorescu biográfiája életrajzírói jóvoltából közismert „regény” (már a tankönyvekből is értesülhet a kisdiák, hogy a festő gyermekkorában a csekélyke családi jövedelmet pótlandó ikonokat festett és a vásárokon árusította őket), Ion Andreescu életéről vajmi keveset tudunk. Csupán az archívumok őrzik küzdelmeinek történetét egy Buzău-beli szerény rajz- és szépírástanári állásért. Rövid életéből (1850–1882) az alkotási időszak mindössze kilenc esztendő, az eredmény közel kétszáz kép. A műtörténészek között akadtak, akik Andreescu életéből hiányolták a regényes vonásokat, így a festő elmélkedő lelki alkatából fakadó tompított, drámai hatású színvilágát, a természettel való szoros összeforrottságát betegsége következményének tartották, a korai halál baljós előérzetét látták benne. Tény, hogy Andreescu rövid élete során nemcsak a román, hanem az egyetemes művészetet is jó néhány remekművel ajándékozta meg.
Halálának 125. évfordulója – UNESCO évforduló
Nagyon sok Andreescu-képről hiányzik az év megjelölése, azt viszont tudjuk, hogy első képe tél elején született. Döntő a fontossága ennek, vagy csupán véletlen? Nem tagadhatjuk, hogy jelentéktelen eseményekben is ott rejtőzhet egy emberi létforma teljes kifejezése és magyarázata, fény derülhet a művészi érdeklődés és alkotás belső mozgatórugóira. A tél látszólagos ellenségessége Andreescu számára érdekes hangulat, alkalom a visszavonulásra, elzárkózásra, a magányhoz és elmélkedéshez szükséges keret. Pályafutása során a téli képek vissza-visszatérnek, formabeli megoldásaik tökéletesednek, ám a kezdeti szomorkás hangulat mindenikükön ott bújkál. Az első képek művészi kifejezéstára eléggé szegényes, a festő kevés színt használ, a tompa zöldek, kékek, szürkék csak nagy ritkán egészülnek ki sárga vagy téglaszín foltokkal. A látott és nem az elképzelt vonzza a festőt: faluvégek, a parasztélet mozzanatai. Constable írta: „Életemben nem láttam még csúnya dolgot.”
A „nem láttam még csúnya dolgot” kibővíthető: „nem láttam még olyan dolgot, amit ne lenne érdemes megfesteni.” Erre bizonyíték Andreescu festészetének kezdeti szakasza is. Titkolt, de szinte rögeszmés alázata ez a festészetnek mint cselekvési formának. A festészet egyelőre egyszerű és fáradalmas művelet, hiányzik belőle az eksztázis. A művészet csodáját a munka vallása helyettesíti. Akár magát az alkotási folyamatot is átélhetjük az ecsetvonások tánca nyomán. Andreescu sem ekkor, sem később nem látott a képben véges, befejezett történést (kompozíciós rendje is majdnem mindig nyitott). Megvan itt az éltetni vágyó intenzitás s vele együtt az a mélységesen naiv, szinte áhítatos hit, hogy a megidézett forma életre kel és értelmes beszédbe fog. Az évek múltával Andreescu képeiben nagyobb szerepet kap a tér, a formák változékonysága, a festő a tónusadást is bevonja művészi eszközei közé.
Ám hosszú az út, amíg a szürkékbe ágyazott komor színvilág felragyog, kék-sárga-zöld látomássá alakul. Barbizonnak kell eljönnie ehhez.
1879-ben Andreescu szerény ösztöndíjjal Párizsba utazott. Néhány hónapig a Julian Akadémia közös műtermében dolgozott modell után, jobban vonzották viszont a barbizoni festők plein-air törekvései. Kiköltözött a fantainebleau-i erdő szélére, Barbizon faluba. Az itteni művészek naphosszat festették a fontainebleau-i erdő bokros tisztásait, sudár törzsű facsoportjait. Szereplésük igen jelentős a realista tájszemlélet kialakulásában, hiszen a táj modell, megfigyelés tárgya volt számukra, és nem ürügy saját belső hangulatuk kivetítésére. Andreescu Barbizonban figyelt fel első ízben a fény költészetére. Az erdő fái között rezgő fényeket, a puhán terülő árnyékokat megkapó valósághűséggel kelti életre, a zöldek, barnák, sárgák és rőtvörösek ezernyi árnyalatát, a párás és napfényes levegő fénytüneményeit, a hajnalok friss és az alkonyi órák borongós színeit. Az 1880-as esztendő Andreescu leggazdagabb alkotási szakasza. 1880 tavaszán festi a Bükkerdő című képét, amelyben már eltávolodik a barbizoni esztétikától. Az egyszerű érzékelés nem elégíti ki, teljességre törekszik. Az áttérés a télből a tavaszba még alig-alig észlelhető, az erdőt a rothadó levelekből felszálló pára jelzi s az idő rágta fatörzsek. Szinte érezzük a fákban keringő nedv fanyar illatát – Andreescu képében a természet anyagcseréjének érzékeltetésére törekszik.
Egész sor olyan kép születik Barbizonban, melyeken a művész előző festői tapasztalatait is felhasználja, régebbi kompozíciós szerkezetek, sőt gyakran motívumok is fellelhetők festményein. A „topofília“ nem elvont fogalom számára. A hazai tájhoz fűződő hűsége a szűkebb környezet élményét általánossá teszi, a konkrét élményt örök körforgásba kapcsolja. A román dombvidék hangulata a festő szellemi lélegzéséhez szükséges.
Andreescu egyes méltatói a festményeiben észlelt borongás világot pesszimista életérzéssel magyarázzák. Andreescu festészete a szenvedés, a kudarcérzet képi kivetülése lenne csupán? A csupasz fa a kiábrándultság jele? Erre – ha Andreescu művészetét nem a természet leírásaként, hanem integrációs erőfeszítéseinek eredményeként fogjuk fel – csakis nemmel válaszolhatunk, így a tél nem lelki fájdalmak szimptómája, hanem a nyár szimmetriája. (Bőven akad nyári tája is.)
Andreescu növényarcképet fest. A fák nem csak dideregnek, hanem a tavasz fényével is érvelnek, az erdő boldogító nyárvidék is, gömbölyödő lombok szólongatják a Nap színekre osztódó ragyogását, vagy barnult hullámok jósolják, hogy lassan kiszorul az élet a levelekből.
Andreescu a formák eleven ritmusával az élet szüntelen áradását érzékelteti. Az egyes növények bontakozó, kiteljesedő, feszülő, ernyedten visszaforduló formái az életfolyamat jellemző szakaszait jelképezik. A fák, a mezők akarata összhangban áll a környezetükben élő, őket gondozó emberekével. Andreescu festményei az ember és a természet ősi, megbonthatatlan egyezségének emlékeztetői.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 9. számában, 1975. február 28-án.
