Emlékezés Nagy Istvánra születésének 100. évfordulóján
Különös, majdnem paradoxális helyzet elé állít a Nagy István-i életmű. Mert hogyan lehetséges, hogy amikor a közérthető plasztikai nyelven megfogalmazott tájképek, portrék, csendéletek látszatra oly egyszerű szépségét méltatni kezdenénk, váratlanul megtorpanunk, szavakat, kifejezéseket próbálgatunk és végül is – legyünk őszinték – nagyon sokan kénytelenek vagyunk tehetetlenségünket megvallani. Itt döbbenünk rá igazán, hogy a képi egyszerűség – ami ebben az esetben magasfokú sűrítettség – mennyire nehezen megközelíthető, körülhatárolható fogalom. Kétségtelen, a könnyen érthetőség fokmérője a közönség érdeklődése (ami természetesen nem kritériuma a mű értékének); a száz éve született Nagy István szigorú szépségét kora elutasította, halála után is több mint negyedszázadnak kellett eltelnie, hogy a nagyközönség kellőképpen méltányolni, egyáltalán: érteni tudja a műveket. Mert a fákat, dombokat bárki felismeri, de a tömör formák és a súlyos színek közvetítette jelentést már sokkal nehezebb megfejteni. Így történhetett, hogy Nagy István alkotói hagyatéka mennyiségileg is áttekinthetetlen, több országban – barangolásainak állomáshelyein – kallódnak pasztellképei, rajzai. Az utókornak jelentős mulasztásokat kell jóvátennie. Pedig egyáltalán nem csekély a róla írott monográiiák, cikkek, megemlékezések száma, és mégis messze vagyunk attól, hogy életművét teljes egészében ismerjük, hát még hogy közös nevezőre jussunk értékelését illetően.
Önarcképe (1920)
Már 1923-as (különben nagy sikert aratott) kiállítása idején megmutatkozott művei kritikai méltatásában ez a kettősség. Igazi elismerést mindig csak a művészek és műértők szűk körétől kapott, a nagyközönség idegenkedett képeitől. Egy későbbi kiállításáról beszámoló újságcikk fölött például ez a cím olvasható: „Üres termekben egy festő-zseni képei”. Pedig emlékezetes 1923-as budapesti bemutatkozásáról Kosztolányi Dezső így írt a Nyugatban: „Nem tudok róla semmit. Itt állok képei között. Ámulok. Olajfestmény sehol, csak szén- és krétarajz. A piros, melyet annyira szeretek és a vad-sárga hiányzik. De az arcok foglalkoztatnak, lekötnek, izgatnak. Ezek az arcok, melyek lidércnyomásként térnek vissza. Parasztok, kik kóchajat, szöszbajuszt viselnek, s halványlila orrot, mintegy fölkapva az élet ószeres ládájából, kucsmás, süveges, dali legények, nem édesítve úri szalonok számára, sem dacos-merészen rútítva a naturalizmus nyegléinek, hanem úgy, ahogy élnek, elkallódva, igénytelenül és kiemelve egyszerre, majdnem véletlenül a művészet fényébe, csodának. (…) Aztán ami köröttük lelhető, présház, utcarészlet, tanya, domb, lapály, minden ugyanez egyéni varázs bűvöletében. Térjünk vissza a természethez? Dehogyis, minek, itt vagyunk benne, fölötte, alatta. Semmi cukor és semmi ecet (…) Csak annak az igézete, ami érzékelhető, csak annak a víziója, ami látható mindörökre.”
Érthető, hogy ezek a képek nem kívánkoztak a polgári otthonok falára… Kortársa, Hódsághy Béla mondta nem sokkal halála után: „Keveset adott nagyságához a kor, amelynek pedig ő egy világot adott.” Kétségtelenül, minden hatásnak bizonyos érési folyamata van és minél bonyolultabb, annál nehezebben tisztul le és összegeződik. Őstehetség-e Nagy István, akinek semmi köze a korabeli európai művészethez? Tudvalevő, hogy párizsi tanulmányútja idején őszintén csodálta Cézanne-t, s a rend szépségében kiteljesedő harmóniaélmény, amely az „Aix-i remete” festészetét jellemzi, megtalálható Nagy Istvánnál is. És miért ne? Ugyanannak a kornak a szülötte, csak éppen más talajon fogant meg a művészete, komorabb, tragikusabb a Nagy István-i világ. A hasonlóság nem ráhatásból következik, hanem a kor szelleméből, a rend igényéből, amely egy időben születhetett meg Nyugat- és Kelet-Európában, csak persze lángészre volt szükség, hogy a művészetben maradandó érvényű megfogalmazást nyerhessen.
Nagy István képei nem tekinthetők világtól, kortól elzárt, magába szakadt lélek termékeinek, a kor áramában élt ez a rendkívüli művész. Vagy egy másik kérdés: társtalan-e Nagy István a művészetben? Nyilvánvalóan van helye, leszármazása. A szintén sokat barangoló Mednyánszky célja a festészet „kvintesszenciájának” elérése volt. Ugyanerre törekedett Nagy István is, művei az összefogottság remekei, de míg Mednyánszkynál a természet légies, illékony látomás, Nagy Istvánnál súlyos, tömör valóság. Hatása az utókorra mindinkább nyilvánvalóvá válik; életművének tisztasága és ereje példa lett a mai festőnemzedék számára. A magyarországi Barcsay Jenő vonalművészete rokon a Nagy Istvánéval, nálunk pedig Kusztos Endre szénrajzaiban követhető nyomon hasonló nagy fokú sűrítettség.
Gyilkostó, sorozat (1930 körül)
Nagy István pasztelljei, rajzai a huszadik századi képszerkesztési elvek egyik legvilágosabb értelmezései, a modern formaproblémák legitthonibb megoldását nyújtják.
De miért éppen Nagy István érhette el a formák oly indulatos, s ugyanakkor magas fokon szervezett rendjét? A tehetség születési adottság, de más tényezőknek is közre kellett itt játszaniuk. A családi légkör, amelyben Csíkmindszenten, egyszerű parasztgazda fiaként nevelkedett, elhatározó jelentőségű volt egész életpályáján. Itt fejlődött ki szemérmes, visszahúzódó magatartása, s innen, ebből a környezetből vitte magával konok akaraterejét, tudásszomját. A csíki hegyek, föld és ég fenséges közönye – életre szóló élményt jelentett. Művészete csak otthon születhetett meg, csak így válhatott nemzetközi jelentőségűvé és idő felettivé. Külföldi tanulmányai után hazatért Erdélybe, teljesen visszavonult a világtól, csak a munkának élt, elszakíthatatlan kapcsolatban a természettel, favágókkal, pásztorokkal és útkaparókkal. Körülbelül kétezer rajzot készített itt, s mindig a lényeg, a karakter megragadására törekedett. „Egy életen át kerestem ezt a lényeget. A témában a lelket. Fák, házak, virágok, emberarcok bonyolult összevisszaságában azt, ami a felületek alatt vibrál. A belső hűséget.” Mindig azt akarta, hogy művei ne tetszetőségükkel, hanem igazságukkal hassanak.
Első világháború utáni vándorlásának állomásai: a magyar Alföld, a Duna-Tisza köze, a Dunántúl. Míg korábban a vízszintesek és függőlegesek egyensúlya uralkodott, most a folthatás erősödik meg képein. A tűző nap fény fellazítja a formákat, elmossa az éles határvonalakat. A hegyekhez szokott szem szomjasan issza a távlatok szépségét.
Gyilkostó, sorozat (1930 körül)
1925-ben újból hazalátogat Erdélybe, barátságot köt Octavian Gogával, Lucian Blaga ír művészetéről. Ragyogó, tüzes színekben pompázó pasztelleket fest kolozsvári házigazdájának, Nathan Maurițiunak családtagjairól, ugyanakkor két-három színnel felrakott, lenyűgöző erejű havas képeket, tompa színvilágú, hihetetlen érzékenységű arcképeket. Nagy István mindenkor egyenlő szeretettel festette a magyar, román vagy szerb parasztot. Tájképei is olyan művek, amelyekben a szemlélet jól felismerhetően közép-európai, akár a bartóki muzsikáé. Továbbra is állandó vándorlás a sorsa, feleségével faluról falura jár a magyar Alföldön, élettársa kénytelen házalni a képeivel, Erdélybe még többször hazalátogat, Jugoszláviában pedig egy évet tölt, itt kezd csendéletet festeni. Festékanyaga egyre súlyosabb, s a magasság és szélesség két dimenziója mögül lassan kiszorul a távolságot érzékeltető harmadik dimenzió. Kemény vonalaiban – mert művészete elsősorban a vonalak művészete – nem a korabeli ellesett primitívség divatja nyilatkozik meg, hanem egy ösztönös szemlélet belső kényszere, amely csak önmagával magyarázható. Robusztus festői erő érzelem- és képzeletgazdagsága él a konstrukciós rend „vaskorlátai” között. A különböző indítékú erők végül is nem ellentmondást, hanem megoldást, nem zűrzavart, hanem inkább szenvedélyes lelkülettel megteremtett harmóniát eredményeznek. A hűvös, itt-ott felparázsló színekben is ugyanez a harmónia valósul meg. Feltűnően sötét ez a kromatikai világ (gyakran már eleve fekete alapra kerülnek a színek), nem ábrázol, nem ír le, hanem lehiggadt nyugalmat közvetít.
Alkony
De Nagy István szívesen folyamodott a fekete-fehérhez is, hiszen szándéka a végső tömörség, egyszerűség volt, amely itt érhető el leginkább. A tömör formák és komor színek kivételesen szép összecsendülései: a tájképek, portrék a formaalkotás tüzében kiérlelt emberi érzést tolmácsolják. A művész a tájban is a lénye a megragadására törekedett: különös, hogy bár annyit járt-kelt életében, mégis az állandót, a változhatatlant kereste, s a táj ősi időtlenségében, legjellemzőbb vonásaival jelenik meg képein. Talán úgy is értelmezhetjük, hogy a végtelenben gondolkodó ember számára a megállapodás jelképe a táj. Elementáris és szinte kozmikus hatású a Nagy István-i táj; a föld, a levegő, a vegetáció áthatja egymást, mindegyikből átsugárzik valami a másikra. A művész számára mindig az az érdekes, amit az ember nem érintette természet, ez az el nem pusztuló ősforrás jelent. A magányos, az emberről tudomást sem vevő természet űzi itt fenséges játékait, a fák robbanó sötétjei és a felpúposodó hegyek között drámai ellentét feszül, a hegy gömbjének „visszafelel” az ágaskodó, felfelé feszülő fa, a formák dinamikus mozgásban tágulnak-sűrüsödnek. A tájjal szerkezetileg egyenértékű az emberalak. Föld felé hajló fák alatt parasztok görnyedeznek. Nincs itt pátosza a paraszti munkának, csak gyötrelme, keserve.
Az ősi foglalkozást űző emberek megjelenítése hozzátartozik a Nagy István alkotta világ lényegéhez, amely a tisztaság és egyszerűség világa: egy közép-európai Tahiti – mondhatnák. Mély csend burkolja alakjait, nyugalom és erő sugárzik portréiból. A szemek a természeti környezet gáttalan befogadására szolgálnak, s a belső gondolatok kivetítésére. Világok, sorsok sűrűsödnek ezekben az alakokban, önarcképei is a külvilággal vitatkoznak, arról beszélnek, hogy illúziók nélkül kell szembenézni a sorssal és vállalni a küldetést.
Erdélyi tájkép
Mert mindenütt harc lappang, szenvedély feszül. A világ végzetesen komor és tragikusan nagyszerű ezeken a képeken Nagy István voltaképpen azért az igazságért „állt ki”, amelyet a magáénak s egyben valósnak hitt természeti és társadalmi igazságnak egyaránt. Azt ábrázolta, amit tudott a dolgokról, és azt is, amit érzett. Tisztelni szerette volna a természetet, mégis újból és újból megsértette, alkotási lázának engedve. Mert az alkotásban óhatatlanul eljön az a pillanat, a legszenvedélyesebb, amikor már nem tudja a művész, hogy mire hallgasson: a szívére-e vagy az eszére. A látványt könnyen „felméri” a kéz, de aztán ugyanez a kéz az ismeretlent varázsolja elő, a látvány szubjektíve megváltozott képét. Vajon a költői látás, amely eltéríti a kezet a szigorú mérlegelés útjáról és a dolgokat különös képpel ruházza fel, nem a legméltóbb tiszteletnyilvánítás-e a Természet előtt?
Egymás mellett
De Nagy István szenvedélyes fellobbanásai után újból teremtő és rendszerező akaratának engedelmeskedett, képei ezért a szenvedély és a logika nagy szerű szintézisei. Megtalálta a rácsodálkozó érzelem és a tiszta logikai mérlegelés érintkezési pontját; életműve két ellentétes erő nagy szerű harmóniáját valósította meg. Nagy István művészete komorsága ellenére sem pesszimista: nagyság és méltóság van benne, s az ember természetes magányérzetét nem tagadva azt a közös hangot keresi, amelyen megérthetjük egymást. A kifejezésmód azt sugallja, hogy a művész ebben a világban nem külső szemlélő, idetévedt vándor, hanem küzdő szereplő, aki a maga terem tette világ egész súlyát vállain viseli.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 13. számában, 1973. március 30-án.
A szerkesztő megjegyzése (2023-ban)
Nagy István (Csíkmindszent, 1873. március 28. – Baja, 1937. február 13.) magyar festőművész, a modern magyar festészet realista és konstruktív szárnyának egyik legegyénibb képviselője. (Wikipédia)